Sziasztok! Ez itt az IdeoLog című műsorunk 4. része, melyben Hargonnal fogunk interjút készíteni az általa vallott filozófiáról: a sztoicizmus. Legfőképpen arról fog szólni az interjú, hogy ez az egyébként ókori filozófia a jelenkorban mennyire állja meg a helyét, vagy mennyire aktuális.

1. Ám mivel valószínűleg kevesen tudják, hogy pontosan mi is az a sztoikus filozófia, Hargon, kérlek, először foglald össze néhány mondatban!

Üdvözlök mindenkit.

Nos, a sztoikus filozófia az antik korban és a kora középkorban volt a legjelentősebb. Elnevezése a görög (oszlop) „csarnok”, „terasz” szóból ered, mivel itt tartották az előadásokat. A filozófia tartalmazza azt, hogy minden ember azonos értékű. A holizmust, avagy az elvet, miszerint alapjában véve egylényegűek vagyunk, minden, ami van egylényegű. Tartalmazza a panteizmus gondolatát is, ami szerint az Istenek egylényegűek a természettel, az univerzummal.

Én először egy Youtube-videó formájában találkoztam vele, mint jó pár más, érdekes dologgal, és nagyon megtetszett az egyszerűsége és szépsége. (A leírásban mellékelve van ilyen videó is.) Elolvastam Marcus Aurelius elmélkedések című könyvét, ami egyébként a személyes naplója volt. Marcus Aurelius Római császár a második században élt, őt ölik meg a Gladiátor című film elején. Aki nem látta a filmet, annak melegen ajánlom! Nagyszerű film és a filozófiát is reprezentálja.

Az egésznek a gerincét képezi az az elgondolás, hogy az ember képes szétválasztani a külső dolgokat a belső dolgoktól. Ami kívül történik a világban, arra nincs 100%-os befolyásunk, de arra, hogy a külső valóságot hogyan értelmezzük és éljük meg, illetve a legfontosabb: arra, hogy a behatásokra milyen konkrét reakciót adunk, afelett hatalmunk van. Így maga a tudás hatalmat ad az embernek önmaga felett, hogy ne csak a külvilágra adott automatikus reakció legyen. Ez a fajta állapot tesz minket emberré és felnőtté. Az embernek ez a része akadályozza meg, hogy a múltja határozza meg teljesen a jövőjét. A sztoicizmus elsősorban nem elméleti, hanem gyakorlati. Arra való, hogy a mindennapjainkban hasznosítsuk ezt a tudást és az élet mindig szembe hozza a lelki feladatokat. Mindig adódik helyzet, ahol alkalmazhatjuk ezeket a gondolkodásmódokat.

És hoztam még két idézetet ehhez a részhez:

„Módodban áll, hogy egyes dolgokról egyáltalán ne alkoss ítéletet, és így lelked nyugalmát megőrizheted. Mert a külső tárgyak önmagukban nem olyan természetűek, hogy ítéletünket kikényszeríthetnék.” „Szenvedéseink okai, nem az életünk eseményei, hanem a róluk alkotott ítéleteink.”

2. Fejtsd ki kicsit jobban a holizmust avagy egylényegűséget, mire kell itt gondolni?

A holosz egészet, teljeset jelent. A holizmus pedig a létezést egységes egészként kezeli.

De talán pontosabb képet kapunk egy polihisztarikus kitekintéssel ezzel kapcsolatban:

Maga az Univerzum szó is mindenséget, egészet jelent latinul; az egylényegűséget sok szempontból meglehet közelíteni. Gondolhatunk a modern tudomány ősrobbanás-elméletére, amiből kiderül, hogy minden egy pontból ered, vagy gondolhatunk a hindu vallásfilozófiai fogalomra, a kundalinire és annak hetedik csakrájára, ami ha kinyílik, abba a tudatállapotba kerülünk, ahol nem csupán azt ismerjük fel, hogy valójában egyek vagyunk, hanem azt is, hogy alapvetően, ami létezik, az EGY valami, és bonthatatlan egészet alkot.

Magzatkorban, amikor minden igényünk kielégül, és csak lebegünk az anyaméhben, valószínűleg ezt a teljesség élményt éljük át mindannnyian, és ez valahol a tudatalattink mélyén bennünk marad. Csecsemő korunkban is van egy autisztikus periódusnak nevezett fejlődési szakaszunk, ahol még nem tudunk különbséget tenni önmagunk és a külvilág között; bizonyos tekintetben ekkor voltunk életünkben a legteljesebbek.

Az egzisztenciális Én előtt mindannyian természetünknél fogva erőfeszítés nélkül, tudattalanul egyek voltunk az univerzummal; úgy vélem megannyi tanítás arra sarkall, hogy ezt az állapotot visszahozza, de immáron nem tudattalanul, hanem tudatosan.

Engedjetek meg nekem ezzel kapcsolatban egy idézetet:

„Mindig gondolj rá, hogy a világ szinte egyetlen élőlény, egyetlen anyag, egyetlen lélek;

hogy minden összefügg ennek egyetlen érzékelésével; hogy ez mindent egyetlen belső

lendületből csinál; hogy mindennek, ami csak történik, együttesen az oka; hogy mennyire

összekapcsolódott és összefonódott minden!”

3. Mivel ez egy ókori filozófia, felmerülhet az a kérdés, hogy jelenkorunkban mennyire aktuális vagy működőképes, és mivel te ezt képviseled, biztosan nyomós okod van rá.

Az lehet, hogy a megjelenése óta eltelt majdnem kétezer év, de az emberek alapvetően ugyanolyanok. Modern környezetükben is ugyanazokat a köröket futják, így amíg az ember Ember marad, ezek a tanítások és nézőpontok mindig aktuálisak maradnak.

Ha például sietsz és vársz a buszra, felismerheted, hogy az idegességed semennyire nem oldja meg a problémádat, tehát feleslegesen kínzod magad. Ha mások kritizálnak vagy hibát követtél el, esetleg bánthatod vagy kritizálhatod magad a múltban történtek miatt, vagy felismerheted, hogy amit mások mondanak, afelett nincs hatalmunk, bármit mondhatnak. Az ember feladata az, hogy az erényeket realizálja, behozza az életébe, és lehetősége szerint azt tegye, ami jó. Az ókori görögök úgy gondolkodtak, hogy a múlton nem tudunk változtatni, a jövő pedig beláthatatlan. Ha rosszat tettünk és az életünk rossz irányba halad, meg kell fordulni, és jót kell tenni. Így az Istenek azonnal megbocsájtanak. Lehet bűntudatunk vagy nem, az isteneket ez nem érdekli, az isteneknek az a fontos, hogy mostantól mit teszünk. Ez a metanoia, ez a fordulat.

Gondolkozásmódjában az ember nem sokat változott. Alapjában véve technológiai fejlődése sokkal gyorsabb, mint a biológiai. Az agyunk evolúciósan rétegenként fejlődött ki. Leegyszerűsítve: a tudattalan „ősagyból” és a tudatos „újagyból” áll.  Az ősagyunkon belül a limbikus rendszer felel az erőteljes érzelmekért, és elég érdekes természete van, ezen a helyen ugyanis nem létezik lineáris idő; itt a külvilág okozta erőteljes érzelmeink állandóan velünk vannak tudattalanul. Minden, ami volt, az most van. Így tehát életünk korábbi eseményei (különösen a gyermekkoriak) öntudatunkon kívül közvetlenül meghatározhatják a későbbi viselkedésünket és reakcióinkat. Az „újagy” az a részünk, amely tudatos, éber és mindennapi környezetünkkel tartja a kapcsolatot. Ez az a részünk, amely döntéseket hoz, gondolkodik, megfigyel, tervez, mérlegel, reagál, rendszerezi az információkat és ötleteket gyárt. Az „újagy” eredendően logikus, és megpróbál minden okozathoz okot és minden okhoz okozatot rendelni. Bizonyos fokig még az „ősagy” egyes ösztönös reakcióit is képes mérsékelni. Elménknek ezt az elemző, fürkésző, érdeklődő felét tekintjük „énünk”-nek.

Számomra a sztoikus filozófia azt jelenti, hogy az agyunk tudatos „újagy” része felfedezi, gyógyítja, és ha kell nyugtatja és csillapítja tudattalan „ősagyunkat”. Segít, hogy az evolúciós rétegek között szorosabb kapcsolat jöhessen létre. A lineáris időben felfedezzük az idő nélküli jelen pillanatot. A tudatos kauzalitásból, ahol énünk helyezkedik el, felfedezzük, hogy alapjaiban nincs egymásutániság sem időben, sem térben. Ahhoz, hogy ezt a szemléletmódot megértsük, hadd idézzek egy példát egy cicával az egyik kedvenc könyvemből.

„Képzeljétek el, hogy egy tudós ül egy fal előtt, s e mögött a fal mögött van egy világ. Ő azonban csak egy hasadékon keresztül lát át a falon túlra. Csak azt látja, ami a hasadékon át látható. Ez annak a metaforája, hogy nekünk csak szemünk van, fülünk van, jó, van még mikroszkóp meg teleszkóp, de azok mind csak egy olyan hasadékot alkotnak, amelyen át kilesünk a világba. 

Sokkal több minden létezik annál, mint amit képesek vagyunk meglátni. Most képzeljétek el, hogy mi okosok a fal innenső oldalán vagyunk és mindent látunk, nemcsak azt, ami a hasadékon keresztül látható. Mi tudjuk, hogy mondjuk egy macska járkál a fal előtt. Néha erre jön, néha arra megy.

A tudós, aki a fal túlsó oldalán ül, és csak egy hasadékon át tudja szemlélni a világunkat, nem tudja, hogy mi az a macska, ő macskát soha nem látott. Azt azonban észreveszi – mert jegyzetel – hogy valami kicsi és fekete történik, ami aztán úgy elmegy. Majd nem sokkal utána valami kicsi szőrös következik, és az is elmegy ugyanabba az irányba.

Nem tudja, hogy mi történik, nem tudja, hogy ez egy macska, de mondjuk elnevezi ezt a kicsi feketét orrnak, azt a szőrös kis feketét pedig faroknak. Mondjuk, hogy az ő nyelvében ezeket a szavakat használja. De mi lesz a nagy felfedezése? A hipotézise az lesz, hogy az orr farkat hoz magával, azaz az orr farkat okoz. Minden alkalommal, amikor orr van, lesz egy farok is. Egy tudományos folyóiratban fogja közölni, hogy szerinte minden alkalommal, amikor valaki lát egy orrot, akkor farok is következik. Mint tudjuk, egy tudós legfontosabb dolga az, hogy jóslatokat állítson fel. 

Amikor aztán a másik irányból jön egy orr, s utána nem sokkal később az is farkat okoz; akkor már biztos benne, hogy ez nem csak egy irányban történik, hanem mindenfelé.

Ha azonban valahogy felvilágosítanám, a falat elvenném, és megmutatnám neki, hogy itt egy macska van, akkor a tudós nagyon szomorú lenne, mert mindent ki kellene dobni, amit addig leírt. Arra ugyanis nem gondolt, hogy nincs kauzalitás, és minden egy. Minden egyben van, az orr nem okoz farkat, nincsenek semmilyen részek, nem lehet a világot feldarabolni. Csak egy van, csak egy macska van, nincs orra, nincs farka, azt csak azért hisszük, hogy van, mert a mi érzékszerveink olyan kis teljesítményűek, és emiatt olyan keveset vagyunk képesek látni abból, mi is a valóság, hogy nem is akarjuk megengedni magunknak, hogy észrevegyük, mennyire korlátozottak vagyunk, így aztán inkább hatalmasaknak és okosaknak akarjuk érezni magunkat, s elhitetjük magunkkal, hogy tudjuk, mi mit okoz. Így tudósok lehetünk, de azt nem hisszük el, hogy minden egy s nem lehet a dolgokat feldarabolni.”

4. Azt mondod, a sztoikus filozófia hívei, ha sikerrel alkalmazzák filozófiájukat, felismerik, hogy – a te példáddal élve – a buszra való várakozás közben a türelmetlenkedés fölösleges önkínzás, hiszen ettől nem fog hamarabb megérkezni. Nem okozhatja ez a hozzáállás az adott ember rezignálttá válását, esetleg egy általános defetizmus kialakulását nála? Már csak azért is, mert végső soron olyan korban élünk, amikor mindenki siet mindenhová. A sztoikus filozófia egész véletlenül nem csak azok kiváltsága, akik ritkán kerülnek olyan helyzetbe, ahol efféle kellemetlenséggel szembesülnek, ezért ezen ritka alkalmakkor, mint érdekességre, rá tudnak erre tekinteni?

Véleményem szerint minden valamire való spirituális tanítás az ember saját szenvedésének természetéhez és működéséhez visz közelebb.

A sztoikus filozófia szerint a legtöbb szenvedés úgy keletkezik, hogy illúzióink vannak a valósággal kapcsolatban. A példában a szenvedést az okozza, hogy főszereplőnk fejében a busz mindig időre célba ér, de ez nem egyezik a tényleges valósággal, így ellenfeszül annak, ami van. Ellenben, ha a személyes terve figyelembe venné a tényleges valóságot, a destruktív energiák nem jelentkeznének.

A szenvedés a segítségünkre is lehet, ha hajlandóak vagyunk belemenni.

Az ember különböző sémákat épít, hogy megértse a valóságot, és ha tanul valami újat, azt asszimilálja, beleépíti a sémába, de ha olyannal találkozik, ami sémán kívüli, a szubjektív valóságával inkoherens és képtelen asszimilálni, akkor a valóság asszimilálja őt, ez az akkomodáció folyamata.

Az akkomodációban rákényszerülünk, hogy a régi sémákat összezúzzuk, és a kezdeti káoszt követően egy új sémában a világot komplexebben legyünk képesek felfogni.

Az asszimilációban mi fogadjuk be a valóságot, az akkomodációban a valóság fogad be minket.

És most egy újabb idézet következik:

„Ami csak történik, annyira megszokott és magától értetődő, mint tavasszal a rózsa és

nyáron a gyümölcs. Ilyen a betegség, a halál, a rágalom, a cselvetés: mindaz, ami az ostobákat

gyönyörködteti vagy búsítja.”

5.

a.) Ez a kérdés az idézetre fog vonatkozni, amit hoztál. Hogy az orr és a farok között az összefüggés nem annyi, hogy egyikből lesz a másik, az világos, ugyanakkor összefüggés létezik. Ez így önmagában nem tűnik többnek annál, mint hogy amikor egy dolog lényegére vagyunk kíváncsiak, akkor az a módszer, ami orrt, farkat és egyéb részeket választ le az egészről az okok miatt nem helyénvaló. Eszerint a sztoikus filozófia (de legalábbis Feldmár András, akitől idéztél és akit megjelölhettél volna forrásnak) úgy gondolja, ha valamely gondolkodásmód fogalmakat alkot, hogy azokkal dolgokat jelöljön, az egyből okságot is tesz közéjük. Ezt az egész gondolatot nem kerüli meg hanyag eleganciával a fenomenológia, mint olyan?

Ha jól tudom, a fenomenológia központi tétele, hogy nincs objektum szubjektum nélkül.

Személyes valóságérzetem az, hogy az asztalom akkor is otthon van, amikor nem vagyok otthon, de fogós kérdés, mert sosem néztem meg még az asztalt akkor, amikor nem vagyok otthon, így fogalmam sincs. Nem hiszem, hogy az én szubjektív nézőpontom határozná meg az objektív valóságot, ez elég monomániásan hangzik.

A sztoikus filozófia felismerte, hogy a szenvedés legtöbbször a hibás szubjektív nézőpontból keletkezik, és arra bátorít, adjunk fel minden illúziót, személyes nézőpontot a valóság javára.

A falat, amin a rés van távolítsuk el; ha ez megtörténik, nem csak a macska testrészeiről ismerjük fel, hogy azok nem különállóak, hanem az időbeni eltolásuk is értelmetlenné válik.

Az indiai filozófiákban úgy gondolják, hogy a fizikai világ májá, avagy illúzió vagy egyfajta szemfényvesztés; ez nem azt jelenti, hogy a világ hamis, de azt sem, hogy valós. Nem valóságos, de nem is valótlan.

Ugyanezt a nézőpontot az időre már nem vetették ki, így jött létre a különálló, halhatatlan személyes lélek gondolata, ami megannyi életen át inkarnálódik a Földön újra és újra.

A tér és idő is ugyanúgy egy nagy egység része, mint minden, ami van, és ez az egy, ami valóságértékkel bír.

b.) Illetve mi akadályoz meg engem abban, hogy ezt a gondolkodást úgy dekonstruáljam, hogy azt mondom, nincsen macska, csak biológia, de biológia sincsen, csak a világ van, amit fölfedezünk, de világ sincsen, csak a fölfedezés van, de fölfedezés sincsen, csak a fölfedezők vannak, de valójában ők sincsenek, csak az, hogy én ezt gondolom. Tehát összességében mi akadályoz meg engem abban, hogy ebből az egészből a Descartes-féle „cogito ergo sum”-ra jussak?

Descartes-tól a “gondolkodom, tehát vagyok” idézet az alapvető problémát fogalmazza meg. A szavak, a gondolkodás részeket hasítanak le az egységes valóságból. Ez az analízis, szó szerint azt jelenti: részekre bontás. A nyelv és a gondolkodás csupán eszköz egy feladat megvizsgálására, modellezésére, megoldására, és arra kiváló, de ha egzisztenciát vezetünk le belőle, a részleges szubjektív nézőpontunk megszilárdul, ami teret ad az illuzióknak és a valósággal való szembenállásnak. Bibliai terminologiával élve: kiűzetünk a paradicsomból.

Fordítsuk meg, figyeljük meg tapasztalatainkat: ha nem gondolkodom, valóban nem vagyok? Ha nem fűzök mindenhez belső narratívát, az énem valóban megkevesbedik?

Egy kis interaktív “próbáld ki”. Anélkül, hogy nevén neveznéd, és belső monológot indítanál, fókuszáld bele minden figyelmed a körülötted lévő tárgyakba, a formájukba, a részleteikbe, a színükbe, csak szemlélődj és figyeld meg, kevesebb lettél vagy több?

Hargon, köszönjük a részvételt és hogy bemutattad a hallgatóknak a sztoikus filozófiát a te szemszögedből. Kedves hallgatók, nektek pedig köszönjük a figyelmet, és várjuk a témára és az elhangzottakra való reakciótokat a komment szekcióban.

Amennyiben ti is szeretnétek egy hasonló videóban nézeteiteket, filozófiátokat, vallásotokat bemutatni, írjatok e-mailt nekünk az ideologiaktarhaza@gmail.com címre, tárgyként adjátok meg a témát, amiről beszélni szeretnétek, illetve néhány sorban vezessétek fel nekünk.

További információkért ajánljuk a videó leírását, illetve ismételten a komment szekcióban való böngészést és kérdezést.

Sziasztok!