Sziasztok! Ez itt az IdeoLog című műsorunk, ami nem objektív és tárgyilagos, hanem szubjektív, értékítéletekkel teli, és azért készül, hogy lássátok, hogy más emberek (ez esetben a nézőink) hogyan gondolkodnak a világról, milyen eszméket vallanak, illetve világnézettel rendelkeznek. Ezt a sorozatot hallgatva kicsit kiszakadhattok a véleménybuborékotokból, és olyan gondolatokkal találkozhattok, amelyekkel nem feltétlenül értetek egyet.
Ebben a részben Péterrel készítünk interjút az ultrakonzervativizmusról, az általa ideálisnak tartott államformáról, a demokráciáról, jogi és gazdasági kérdésekről.
1. Első kérdésem, hogy mit jelent az, hogy ultrakonzervativizmus, és hogyan váltál azzá? Mi természetesen tudjuk, de a nézők nem biztos, hogy el tudják határolni a mérsékelt konzervativizmustól. Hogyan alakult ki az ultrakonzervativizmus, és mivel másabb, mint a mérsékelt konzervativizmus?
Az ultrakonzervativizmus egy mai értelemben véve szélsőjobboldali érték- és- eszmerendszer. Több néven is fellelhetjük különböző írásokban, politikai platformokon, attól függően ki és milyen kontextusban hivatkozik rájuk. Az ultrakonzervativizmus így ismeretes, mint ellenforradalmi konzervativizmus, reakciós konzervativizmus (melyet főleg a kommunista vagy szélsőbaloldali erők használtak előszeretettel), de idesorolhatnánk a mérsékelt jobboldaliak által használt „igazkonzervatív” gúnynevet is, de alapesetben a tradicionális konzervatív kifejezésnek is ezt kellene takarnia.
Ha hű akarok lenni a csatorna fogalomtárához, azt mondanám, hogy az ultrakonzervativizmus egy szélsőjobboldali, markánsan konzervatív, gazdaságilag sokrétű ideológia. Ez a terminológus persze egy konzervatív politikai környezetben nehezen állna meg, hisz a konzervatívok, különösképp az ultrakonzervatívok nem szokták a mai értelemben véve „ideológiának” tekinteni a konzervativizmust. Nehéz meghatározni mikor alakult ki az ultrakonzervativizmus, mint a mérsékelt konzervativizmustól elváló ideológia. Ennek a nehézségnek az egyik oka, hogy számos ultrakonzervatív magát egyszerűen konzervatívnak deklarálja, arra utalva, hogy az az értékmegőrzés, amelyet az eszmerendszer neve is sugall, valójában csak nála válik hitelessé. Arra is találhatunk példát, hogy egyértelműen konzervatív személyek még a konzervatív kifejezést sem vállalják, mondván olyan univerzális értékekben hisznek, melyek nem vesznek el, hanem más formában fennállnak, így azokat ilyen értelemben nem szükséges konzerválni. A másik, ami miatt ezt nem lehet megmondani, az az, hogy két ideológia alapvetően ugyanazokat az értékeket tartja szem előtt: nemzet, hagyomány és tradíció, hierarchia, család, kereszténység stb. és az ezekből eredeztethető univerzális értékek. Ami a kettő közötti különbséget adja az főként a kompromisszum mai politikai klímával, illetve az elmúlt évtizedek esetleg évszázadok változásaival (amelyet például az ultrakonzervatívok következetesen igyekeznek elutasítani) A maga nemében tehát amióta a konzervativizmusról, mint létező és önálló politikai eszmerendszerről beszélünk, találhatóak benne mérsékelt és kevésbé mérsékelt elemek is. Erre hazai példának teljesen jó a reformkor, ahol szintén találunk „fontolva haladókat” meg mondjuk a társadalmilag konzervatív, de gazdaságilag már liberális Széchenyit. Persze a háború utáni, alapvetően nyugati tőkealapú és atlantista jellegű jobboldal létrejöttével kialakult egy törésvonal, ugyanakkor pár kivételtől eltekintve (mint például Mindszenty hercegprímás) a tradíciók védelme a „kommunista blokkal szembeni összefogás” okán háttérbe szorult, a jobboldal a nyugati típusú demokráciák mintájára sokkal konzumeristább lett. A keleti blokk széthullásával és a politikai marxizmus visszahúzódásával lehetőség jött létre a hagyományokhoz való visszafordulásra, a háború alatt és azután keletkezett politikai és ideológiai sebek begyógyítására, ugyanakkor ekkor már kialakult az az alternatív új jobboldal, melyet ma is ismerünk. Erről a folyamatról később természetesen még részletesebben is beszélek. Az ultrakonzervativizmus ezzel az új jobboldallal szemben helyezkedett el, törekedve a jobboldalban és a politikai konzervatívizmusban beállott változások mérséklésére, revíziójára.
Arra válaszolva, hogy én mikor kezdtem el ultrakonzervatívvá válni, nehéz lenne egy fix pontot megjelölnöm. Maga a politika és a közélet már nagyon fiatalon vonzott, ám akkor jobbhíján a szüleim és a neveltetésem által adott értékeket vettem át (mint minden fiatalkorú), mindent annak a kapott szisztémának a szemüvegén keresztül. Értékeit nézve a neveltetésem mérsékelten konzervatív és keresztény értékeken nyugodott. Ennek hála sokáig nemzeti konzervatívnak vallottam magam, rajongtam az olyan nemzeti ikonokért, mint Kossuth Lajos, Rákóczi vagy Rózsa Sándor- ha úgy tetszik égtem ebben a nacionalista romanticizmusban. Középiskolás éveim második felében a teológia iránti érdeklődés miatt találkoztam a filozófiával, ezáltal a politikafilozófiával. Itt sok szerző munkásságát olvastam. Az első nagyobb hatást Platón ideákról alkotott képe gyakorolta rám, ami miatt politikai idealista lettem. Ezután ismerkedtem meg Burke és De Maistre munkásságaival, mely miatt megerősödött bennem a progresszióval és a forradalmakkal szembeni szkepticizmus. A forradalomellenesség korán, történelmi tanulmányaimmal együtt haladva nőtt bennem, ez egy bizonyos szint után szükségszerűen magával hozta a régi rend iránti elköteleződést, egyfajta szellemi értelemben vett militáns legitimizmust. Magyar írók közül ekkor kezdtem el például Molnár Tamás és tanítványai munkáit olvasni (mint például Pánczél-hegedűs János vagy Uhel Péter). Ők segítettek számomra felismerni a magyar államiság történeti jelentőségét, felismerni és rámutatni arra az hígulásra, ami a mai jobboldal körében végbemegy. Egyetemen politikafilozófia kurzusok során jobban megismerkedtem Leo Straussal, és az ő állam és egyén kapcsolatát magyarázni igyekvő modelljével. Most itt tartok „Átkeresztelkedett” ultrakonzervatívként. (zárójelben megjegyezném, hogy ez nem kell, hogy feltétlen szigorú elzárkózást jelentsen a politikai oldal más szereplőitől, mint emberektől és személyektől. A modernitás egyik legnagyobb átka, hogy a politika magánéletünkbe, baráti kapcsolatainkba is beleférkőzött, s különösen a mai indulatokkal megnehezítik az emberek közötti kommunikációt. Lehet, hogy ezért más ultrakonzervatívok megköveznek, de nekem is van számos liberális, szociáldemokrata vagy marxista barátom, akikkel természetesen nem vagyunk politikailag egy értékközösségben, de elhivatottságuk, szenvedélyük és személyük tisztelem és nagyra tartom)
Összegezve tehát középiskolás éveim második felében számos szerző miatt kezdtem értelmi és történelmi alapokra is helyezni a konzervativizmusom, nem csak egy érzelmi romanticizmusra. Majd valamikor érettségi után eljött az a pont, amikor összevetettem az általam ideálisnak és elvárhatónak tartott konzervatív eszményt az általam korábban favorizált új jobboldali nemzeti konzervativizmussal és arra kellett rájönnöm, hogy amit az utóbbi kíván, az én jobboldalról alkotott felfogásom egyszerűen nem elégíti ki. Mondhatjuk úgy is, kiábrándultam a mérsékelt jobboldalból, mert elfogadta mindazokat a változásokat, amelyekben én az ország és az általam fontosnak látott értékek gyengülését láttam. Ezt elvi alapú felfogással nem tudtam és nem tudom elfogadni. Ekkor világosodott ki bennem, hogy amit vallok az nem egyszerű konzervativizmus. Summa summarum tehát: tájékozódás, tanulás, kiábrándulás és idealizmus. Ez vezetett az ultrakonzervativizmushoz.
2. Egy ultrakonzervatív miért éppen monarchista vagy esetleg legitimista? Miért nem tartod legitimnek a mai magyar köztársasági államformát?
Önmagában az, hogy minden ultrakonzervatív monarchista vagy legitimista nem teljesen igaz. Természetesen itthon, illetve az európai kontinensen ez a jellemző, ami a sajátos államfejlődési és történelmi folyamatok vívmányai miatt van. Magyarországon egy ultrakonzervatív kizárásos alapon monarchista lehet (sőt kizárásos alapon legitimista) hisz nem létezik olyan történelmi és eszmei alap, amely a magyar tradicionalizmust és ultrakonzervativizmust köztársasági alapokra helyezhetné. Egy magyar ultrakonzervatív nem tud egy köztársaságból kiindulni, lévén az általa konzervált jogi és társadalmi értékek a királyság intézményével szervesen összefonódva jöttek létre. Nem hivatkozhat olyan köztársaságra, mely az általa vallott értékek időbeliségével és értékrendjével sem kompatibilis. Tehát egy ultrakonzervatív hazai értelemben azért monarchista, mert a királyság testesíti meg azokat az értékeket és konstrukciókat (legyen az eszmei, szellemi vagy állami), amelyekben hisz és amelyek az ő politikai és történelmi felfogásában legitimnek számítanak.
A mai Magyar Köztársaság legitimitásának kérdésére áttérve. A köztársaság, mint intézmény hazánkban jogilag legitimitás deficitben szenved. Ennek elsődleges oka, hogy sem ultrakonzervatív/monarchista szempontból, sem republikánus/ demokrata szempontból nem képes magát legitimálni. Miért nem? Kezdjük talán az egyszerűbbel: monarchista szemszögből a köztársaság illegitim, hisz: egyrészt sem uralkodó, sem az uralkodóház nem mondott le a trónról. Utolsó királyunk IV. Károly az államügyek intézésétől vonult vissza, trónjáról azonban nem mondott le. Ez igaz Ottóra és a dinasztia többi tagjára. Magyarországról és magyar trónigényéről a Habsburg-lotharingiai ház a mai napig nem mondott le! Az uralkodói hatalom megszakadása még az 1921-es detronizációra hivatkozva sem tekinthető törvényesnek, ugyanis sem a nemzetgyűlés, sem a nemzetgyűlést összehívó kormányzó tevékenysége és jogköre, sem volt a király által elismerve és törvényesítve. Mindezt tetézte, hogy Magyarország sok száz évvel korábban, még 1687-ben lemondott szabad királyválasztó és ellenállási jogáról. Királyt a nemzet tehát csak akkor választhatna/választhatott volna, ha a teljes uralkodói dinasztia kihal, Lévén erre sem ma, sem akkor nem került sor, a pozsonyi országgyűlés jogi örökségét tekintve a nemzetgyűlés nem rendelkezett a hatáskörrel, hogy Károlyt és a dinasztiát megfossza trónjától. Ez tehát az egyik fő ok amiért nem tekinthetjük legitimnek a köztársaság létrejöttét monarchista aspektusból: mert a királyi hatalom és a király ellen intézett támadás, hiába volt szépen becsomagolva, nem volt törvényes. Másrészt szintén nem legitimálható a köztársaság, mert egy köztársaság létrejötte/kikiáltása sem nevezhető törvényesnek. Az őszirózsás forradalom erőszakos követelései aligha nevezhetőek a magyar joggal összeegyeztethetőnek, vagy törvényesnek. Ezzel tehát az első köztársaság, vagy népköztársaság illegitim. Az 1946-47-ben felálló országgyűlés esetén nem csak azt kell figyelembe venni, hogy szintén nem a király által összehívott és ezáltal törvénytelen döntéshozó testület, hanem számon kell tartanunk az idegen katonai jelenlétet is (szovjet katonai jelenlétet). Idegen hatalom által katonailag is befolyásolt politikai döntéshozatal aligha tekinthető legitimnek, különösen, ha az országgyűlés már önmagában nem az. A kékcédulás választások során hatalomra kerülő kommunista és szocialista hatalmi rendszer önmagában is egy destruktív totalitárius szisztéma volt, amely védhetetlen jogilag. Ezzel tehát a második köztársaság sem legitim. Végezetül pedig eljutunk a harmadik köztársasághoz is, amelynek kikiáltásában semmilyen háború előtti legitim szerv vagy intézmény nem kooperált. Ez az egyik perspektíva. A másik perspektíva pedig a republikánus és demokrata szempont, mellyel a gond, hogy épp a saját maga által felállított elvárásoknak és követelményeknek nem felel meg. A magát népuralminak deklaráló köztársaságok egyik kikiáltásuk során sem erősítették meg magukat a népakarat kifejezésével. Nem történt népszavazás mely legitimálhatta volna a köztársaságot, mint intézményt, sem 1918/19-ben, sem 1946/47-ben, sem 1989-ben.
A politikai legitimitás mellett elengedhetetlen a lét gyakorlati igazolása is. Magyarán, ha a köztársaság tudta volna igazolni, hogy stabilabb, erősebb, nagyobb prosperitás forrása, mint a királyság, akkor a jogi legitimáció másodlagossá válhatott volna. Nem így történt. A Károlyi féle népköztársaság és a Kun Béla féle tanácsköztársaság végeredményében két év káoszhoz, belső széthúzáshoz, terrorhoz, a világháborús területi veszteségek növekedéséhez és megszálláshoz vezetett, és még sorolhatnánk. Az 1946-47-ben felálló köztársaság nem volt képes megfelelő gátat szabni a megszálló katonai hatalmaknak, tulajdonképpen hamar átjátszotta a teret a kommunistáknak. A kommunizmus és szocializmus évtizedei eladósodást, a politikai kultúra elhalását, a korrupció megerősödését, nemzeti hagyományaink visszaszorulását, a földművelő parasztság gyengülését, bábállamiságot, megtorlásokat, politikai üldözéseket és bebörtönzéseket, lehallgatásokat, az impexesek által hatalmas tőkekiáramlást és morális romlást hozott. A harmadik köztársaságba nem kívánnék ilyen részletesen belefolyni, hisz arra nem volna elég ez a videó. Röviden a harmadik köztársaság szellemi tekintetben sajnos örököse még a szocialista rendszernek, elég a hihetetlenül erős pártokráciára, a munkakultúrára vagy a „népies-néphatalmú” politikai bázis kiépítésére gondolni. Magyarán a köztársaság sem gyakorlati úton sem jogilag nem tudta igazolni létjogosultságát .
Számos szempont létezik, még, de az utolsó a kulturális legitimáció. A vármegye megnevezés, valamint a főispáni tisztség visszavezetésének hírére hangos lett a közélet, sajnos szomorúan tapasztaltam, hogy az elmúlt hetven év sok ember szemében a királyságot és a királyi intézményeket történelmi sztereotípiákra és mesékre alapozza. Viszont a mindennapi életünk számos helyén és területén visszaköszön a királyi hagyomány. A meséink, mondáink és népmeséink jelentős visszatérő elme az uralkodó. Koronás címerünk van. Pénzeinken nem egy király portréja díszeleg. Számos középületen felbukkannak királyi jelképek, címerek, feliratok. Közterületeinken és intézményeinkben királyszobrok állnak. Történelmi emlékeink és épületeink akaratlan is kötődnek a királyi intézményekhez, nemességhez vagy az uralkodóhoz. Járásokkal, kamarával, vármegyékkel, háznaggyal, kúriával rendelkezünk. rengeteg más területet mondhatnánk, ahol a királyi intézmények emléke mai napig szorosan velünk él, s ez olyan evidens és természetes, hogy abba bele sem gondolunk.
Összegezve a Magyar Köztársaság megbukik, mert sem jogilag, sem kulturálisan, sem effektivitásával nem legitimálható, és szembehelyezkedik azzal a Szent István által alapított államisággal, melynek majdnem ezeréves hagyományai országunk alapköveit jelentik, se melyet nem csak minden ultrakonzervatívnak, hanem minden konzervatívnak és jobboldalinak is tisztelnie kellene, az oktrojált köztársasági államformával való kompromisszum helyett.
3. Beszélj egy kicsit arról, hogy mit gondolsz a többi konzervatív ideológiáról, ami például elfogadja a republikanizmust (köztársaságpárti), elfogadja a 21. századi korszellemet és az azzal járó politikai törekvéseket, ami elfogadja szemrebbenés nélkül az összes felvilágosodással járó nézeteket, mint pl. a szekularizmus, a tömegdemokrácia vagy akár még nyugaton sok liberális konzervatív párt akár a vallásellenességet is megtűri, mondván, joguk van hozzá az embereknek. Aki jártas a történelemben, annak furcsa lehet, hogy egy konzervatív ennyire engedékennyé vált az eszméivel való szembeszegüléssel. Te hogyan éled ezt meg és mit gondolsz erről az alapvetően pacifista és megengedő konzervativizmusról?
Politikai értelemben a második világháború egyik legnagyobb vesztese a hagyományos jobboldal volt. Egyrészt sem az amerikai eredetű liberális demokratizmus, sem a szovjet eredetű totalitárius kommunizmus nem volt összeegyeztethető a klasszikusan konzervatív eszményekkel. A liberalizmussal annak forradalmi, népuralmi és demokrata jellege miatt nem tudott őszinte partnerre találni, a sztálinizmussal pedig egyenesen esküdt ellenségnek számított. Az újonnan 1945 után kialakuló bipoláris világban azonban választani kellett.
A legtöbb klasszikus konzervatív gondolkodó, filozófus vagy a korábbi világrend konzervatív figurái rendre vagy visszavonultak a politikai élettől, vagy valamilyen úton a nyugattal igyekeztek megegyezésre jutni, a túlélés és a nagyobb rossz elleni közös harcra hivatkozva. Az első nagyobb probléma szerintem itt keletkezett, ez volt az első olyan nagyobb kompromisszum, ahol a hagyományos konzervativizmust „felvizezték”. Persze értenünk kell, hogy abban a bipoláris politikai közegben a gazdasági és katonai érdekek nem tették lehetővé harmadik politikai csoportosulás létrejöttét mely jobban összeilleszthetőnek bizonyult volna a hagyományos értéket vallókkal. A konzervatív politika nyugatra menekülése is érthető valamelyest, hisz a keleti blokkal ellentétben itt még megvolt a keret a nem csak tőkeorientált jobboldaliság fenntartására, a jobboldali politikafilozófia életben tartására. Ha úgy tetszik sokan (például Molnár Tamás is), az Egyesült Államokat az európai civilizáció, az európai értékek, a hagyomány, a munka védelmezőjének tartotta, ahol azok átmeneti szállásra lelhetnek. Valljuk be a 40-es és 50-es években még sokkal nagyobb hasonlóság volt az amerikai és európai gondolkodásban, még tekinthettük egy civilizáció részének a kettőt, szóval a konzervatív kulturális emigráció gondolata nem volt alaptalan, mint átmeneti megoldás. A probléma egyrészt a fogadtatással volt, hisz a német nemzetiszocializmus és fasizmus évtizedei után nehezen lehetett volna bármilyen alapvetően nem demokrata politikai elvet jónak eladni, másrészt az emigrált konzervatív körök saját nemzetük konzervativizmusát nem tudták idegen környezetben fenntartani és népszerűsíteni. Gondoljunk csak bele, egy amerikai közegben szocializálódott és nevelkedett amerikai állampolgárnak, akinek természetes a köztársaság, a szekularizmus, a demokrácia, nem lehet egy klerikális autokrata és royalista gondolkodásmódot kínálni, és persze nem is kellett, mert nem ez volt a kiemigrált konzervatív politika feladata, sokkal inkább, hogy az adott eszményt és gondolkodásmódot megőrizhessék a kommunista blokk összeomlásáig. Ezen politikai növekedésre amúgy sem jó táptalajt adó emigrációra rátett egy lapáttal a hatvanas évek beat és hippimozgalma, a szexuális forradalom. A szexuális forradalom és a beat korszak által hozott teljesen újszerű perspektíva szöges ellentétben állt mindennel, ami egy hagyományos konzervatív számára a családot, a párkapcsolatokat, a szerelmet, az intimitást, a fiatalságot jelentette. Persze ebben jó szövetségesre talált az amerikai konzervatívokkal, viszont ez a szövetség a közegből fakadóan azt eredményezte, hogy a hagyományos konzervatív körök immáron még egyszer a nagyobb rossz ellenében szövetségre léptek mérsékelt erőkkel, akik magukba olvasztották és vizezték azt. A konzervatív körök elkezdték a jobboldalt gazdasági perspektívaként értelmezni, inkább a tőkére és a piac szabadságára fókuszálni, mely miatt a klerikális és egészséges autokratizmus lassan kiszorult. Magyarán hiába remélte az európai konzervativizmus, hogy az Egyesült Államokban menedékre lel, az eredmény az lett, hogy a konzervativizmus enyhült, gyengült, átformálódott, s mivel a természetes nemzeti karakterisztika korlátjai a kulturális emigráció miatt nem álltak fenn Európában, az amerikai kultúra és modell szépen lassan beszivárgott a kontinensünkre is. Magyarán mire a keleti blokk összeomlott, a hagyományos konzervatív erények iránti vágy és összességében azok nagyrésze, amit megőrizni kívánt eltűnt. Ezért az európai körökben is az amerikai választáson és népuralmi struktúrán alapuló pártokrata rendszert kezdte előnyben részesíteni, mint hozott/tanult mintát. Ehhez a folyamathoz nagyon jótékony asszisztálást nyújtott a kommunista éra kulturális rombolása, mely miatt azok az intézmények és erények melyek a nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink számára természetesek voltak, számunkra már csak mesék és toposzok. Szomorúnak tartom, amikor majdnem ezer év királyi és nemzeti méltóságát kb. 80 év republikanizmusa úgy el tudta torzítani, hogy egy átlagembernek a királyságról Mátyás király meséi, a pallosjog és az udvari bolond jut eszébe. A történeti áttekintésből kiérve a kérdésedre választ adva:
Ahogy azt a történeti áttekintésből is látjuk, a konzervativizmus részben kényszerhelyzetek részben saját rossz taktikai döntései miatt áldozatául esett a liberalizmusnak, a libertarianizmusnak, a republikanizmusnak, a szekularizmusnak és számos más, eredetileg forradalmi eszménynek. Számos belső mentalitásbeli problémát fellelhetünk és felsorolhatunk a mai jobboldal részére, ilyen például az a rendszeres védekező formula, mely az időt illegitimáló erőként használja az intézmények részére. A probléma, hogy ezzel az érveléssel a mérsékelt konzervatív a saját erét vágja. Amikor egy mai jobboldali azt mondja, hogy bizonyos intézmények és szokások felett eljárt az idő, már nem az a fontos, hogy 60-50-40 éve az adott jogi közegben mi változott, azzal nemcsak nemtelenül elveti a konzervativizmus alapját, hanem egyrészt elfogadja olyan rendszerek és eszmék érvelését, amivel szemben meghatározza magát. Ha egy magyar konzervatív antikommunistának vallja magát, akkor úgy gondolom evidens és logikus a hazai kommunizmus jogi vívmányait is ellenezni. Másrészt ez a fajta érvelés visszaható és lehetőséget ad folyamatos kompromisszumokra, amely miatt aprózodik a konzervativizmus politikai palettája. Innen pedig egy lépés az a mentalitás, mely szerint a konzervatív a tegnap liberálisa, amikor a konzervatívból valójában mérsékelt liberális lesz. Ez pedig a konzervativizmus halála. Számomra érthetetlen például miért a baloldali szocializmussal vagy liberalizmussal kell kooperálni, hisz a jogi szabadságokra vagy a szociális szférára vonatkozóan számtalan konzervatív elgondolás született, tehát minden adott lenne, hogy egy mai igényű ember is élhessen konzervatívként, anélkül, hogy az állam segítségét és feladatát vagy jogait a kukába kellene dobni. De valahogy ez a fajta organikus saját tőből való reformkészség kiveszett, inkább az aktuális ideológiai trendeknek kíván megfelelni, azoknak egy alternatív konzervatív verzióját megalkotni (ilyenek például a „konzervatív” közösségi oldalak) hisz egy választásos rendszerben így tud csak érvényesülni. Összességében a mai pacifista jobboldal valamiért a politikai tiszteletadást és korrektséget tette meg egyik irányadó elvének, amely úgy látom nem konzisztens az eszmével. Mert milyen jogon tisztelek én olyan ideológiákat, eszméket, amelyek alapvetően az én elpusztításomra törekednek? De akkor nézzünk egy mintapéldát: Ha egy betörő jár a házamban, attól függetlenül, hogy mit és milyen háttérrel lop, az elsődleges feladatom, hogy megvédjem a tulajdonomat, lakhelyemet, magamat és a családomat. A hagyományos konzervatív ütőt ránt és kikergeti a tolvajt a lakásból, egy mai mérsékelt konzervatív leül vele, hogy megkérdezze, miért lop, majd otthagyja, amíg elmegy kávét készíteni. Ez a mentalitás nemhogy nem konzisztens a konzervativizmus értékeivel, de nem is effektív. A mai jobboldal is általában véve inkább a többséget használja legitimációs formulának, nem a politikai konzisztenciát, és ez nem véletlen. Ez nem is igazán válik védhetővé, hisz a kiszórt értékeket nem egy egységes rendezőelve alapján szórják ki az újkonzervatívok, hanem mindig az adott támadást ért ügyet adják fel ha fel kell. Számos más aspektus létezik még, ami miatt a mai jobboldal szerintem hosszútávon működésképtelen és hiteltelen, ezeket természetesen igény esetén még szemlézem, ha a szükséges. Egészében a problémát nagyon jól ragadta meg Uhel Péter, aki egy interjújában az alábbiban határozta meg az egyik problémát a mai jobboldalban. Úgy fogalmazott: „olyan balra tolódásnak vagyunk a tanúi, főleg 1945 után, hogy olyan baloldali elképzelések, mint a demokrácia és a népszuverenitás, a köztársasági gondolat és az emberijogizmus, valahogy jobboldali-konzervatív erényekké válhattak. A mai jobboldal mindig csupán viszonyult a baloldalhoz, azzal szemben határozza meg magát, így azt teszi szuverénné. Tulajdonképpen nem jobboldali, hanem ellenbaloldali. Ha pedig csatát vesztett, lemondott az elveszett ügyről és újra definiálta viszonyulását. Így lett az, hogy most olyanokért küzdünk, hogy miért nem lehet embereket megölni az anyjukban, és miért nem normális, ha egy férfi női ruhában van és nőnek vallja magát. A csatát pedig liberális eszközökkel vívjuk, például konzervatív erényként feltüntetve egy olyan, alapvetően forradalmi dogmát, mint a szólásszabadság”
4. Bontsuk tovább a konzervativizmus témáját, és térjünk rá a kereszténydemokratizmusra, ami XII. Piusz pápa után, pontosabban 1944-től kezdve vált egyre népszerűbbé. Ő ezt mondta: „Azok a népek, amelyeknek szellemi és erkölcsi alkata elég józan és termékeny, megtalálhatják a maguk kebelében és megadhatják a világnak, a demokráciának azokat a hírnökeit és eszközeit… akik megvalósíthatják az igazi demokráciát”. „A keresztény tanítás szerinti minden államrendszer helyes és hasznos lehet, ha a keresztény erkölcs s tanítás alapján áll és egyben szolgálja az állam célját, a közjót” – ezt követően rengeteg kereszténydemokrata párt alakult, és évtizedekig alternatívát kínáltak a liberalizmussal és a marxizmussal, vagy akár a hidegháború alatt egyre inkább elnyomott fasizmussal szemben is. Ugyanakkor ezt sokan kritizálják, és teológusok vagy szimpla hívők csoportjai állítják, hogy egy keresztény nem lehet demokrata, és ekkor többek közt Hippói Ágostonra vagy akár Pál apostolra is hivatkoznak. Neked mi a véleményed erről? Egy kereszténynek demokratának kellene lennie, vagy az eredeti, ún. „Istentől eredeztethető hatalomgyakorlás” felé kellene visszafordulni?
Amit a kérdés kapcsán először le kell fektetni, hogy a demokrácia nem egy kizárólagos rendszer. Hasonlóképp az autokrácia vagy a totális rendszerek sem. Sajnos az angolszász politikai gondolkozás a nyelvi korlátok miatt számos politikai rendszert azoknak pusztán történelmi asszociászón alapuló tulajdonságokkal párosít. Így lehetséges, hogy a demokráciához párosítjuk ma már a szabadságjogokat, a kapitalizmust, a köztársaságokat, a progressziót és a szociális érzékenységet is. Természetesen léteznek olyan demokráciák, amelyek szociálisan érzékenyek például a kettő szó mégsem rokonértelmű, vagy felcserélhető. A téma kapcsán tehát amit fontos megjegyezni, hogy a társadalom különböző rétegeinek, csoportjainak a képviselet nem csupán demokratikus keretek között valósulhat meg. Onnantól kezdve, hogy nem csak a demokrácia képes reprezentatív célokat szolgálni (a reprezentáció szélessége egy más kérdés, ebben a válaszban arra nem térnék ki), tehát reprezentáció tekintetében nem kizárólagos a demokrácia. Ezzel a kitérővel azt szeretném mondani, hogy számos érték, amelyet mi a demokráciának tulajdonítunk, nem tisztán demokratikus atribútum.
XII Piusznak igaza abban, hogy a kereszténység és a keresztény tan számos kormányzati és államigazgatási kerettel működőképes, de tekintettel arra, hogy mint ultrakonzervatív és keresztény idealista, nem a legkevésbé rossz, vagy a még éppen működőképes, hanem az esetekből elérhető legjobb, a tökéleteshez legközelebb lévő alternatívát tartom szükségesnek keresni. Az, hogy a kereszténység összefér más államrendekkel, demokratikusabb keretekkel, köztársaságokkal, ez nem jelent ideális állapotot. Annyi empátiával és megértéssel természetesen el tudom fogadni a pápa gondolkodásmódját, hogy a negyvenes évek európai totális rendszerei után valóban még egy rossz demokrácia is kívánatosabbnak bizonyult.
A kereszténydemokrácia mint alternatíva ultrakonzervatív/konzervatív perspektívából szerintem sikertelen volt. A demokrácia az elmúlt évszázad végére már már klerikális jellegű megkérdőjelezhetetlen rendszerré emelkedett, a demokrácia lett a jog, az igazságosság és más jól hangzó politikai jelszavak mérőzsinórja. A probléma ott van tehát, hogy a kereszténydemokrata pártok, mikoris választaniuk kell a kereszténység és a demokratikus keretek között, zömével az utóbbiaknak akarnak megfelelni. Ezért lehetséges, hogy kereszténydemokrata kormányzatú országokban is nagyarányú a vallás elhagyása, a vallásos értékekben való gondolkozás csökkenése. Magyarán a keresztényi kormányzat effajta megközelítése nem nyújt elegendő védelmet destruktív vagy keresztény államigazgatás szempontjából elfogadhatatlan politikai és társadalmi konstellációkkal szemben.
Tehát a kereszténydemokrácia nem szerepelt jól a történelem színpadán, a kereszténység politikailag, egységében, társadalmi hatóerejében is mélyponton van globálisan százéves távlatban.
Piusz érvelése kapcsán még kritikával élnék, hisz a keresztény filozófia és hatalomgyakorlás egyik alapja, hogy az embert eredendő bűne miatt alapvetően rossznak, rosszra hajlamosnak tartjuk. Ezért (is) szorgalmaztak sokszor klerikális jogrenden működő államok szigorúbb szabályokat és törvényeket az egyén és az individuum korlátozására. A pápa érvelésére, miszerint létezik olyan erkölcsileg tiszta, ép és józan nemzet, amely képes erkölcsileg is működő kereszténydemokráciát fenntartani számomra hasonló ahhoz, mintha azt mondanánk, hogy nincs szükség a Biblia olvasására keresztény közösségeknek, hisz vannak erkölcsileg olyan tiszták, hogy az ige olvasása nélkül is működne saját erkölcsi iránytűjük.
Utolsó pontban pedig, ahogy arra a kérdésben is utaltál, a demokrácia természete és a kereszténység természete, a hatalom forrását tekintve összeférhetetlen. A kereszténység monarchikus nézőpontja az univerzum és a világ rendjét illetően Istent, mint egyszemélyi uralkodót jelöl meg minden földi hatalom forrásává. Természetesen ez nem despotizmust jelent, hisz az ige maga is számos helyen utal képviseletre, arra, hogy Isten hajlamos véleményeket meghallgatni, elfogadni stb. A demokrácia, legyen az vallásos vagy materialista, alulról építkezik. A demokrácia hatalomfelfogása a politikai joggal rendelkezők közös kompromisszumára, míg a kereszténység Isten mindenhatói kompetenciájára alapozza. Látjuk tehát mi a probléma azzal, amikor kereszténydemokrata pártok néphatalmi jelszavakkal és eszközökkel igyekeznek legitimációt szerezni. Valahogy ott a keresztény hatalomfelfogás organizmusa elveszik.
Hogy melyik felé kellene fordulni, nagyon függ az adott kultúrától, országtól. Alapvetően konzervatívként azt látom helyesnek, ha az államigazgatás filozófiai aspektusában hangsúlyoznánk az Istentől eredeztethető hatalomgyakorlási jogot (például egy monarchikus szisztémán belül). Így is tartalmazhat demokratikus elemeket egy rendszer természetesen, itt a lényeg azon van, mire építkezünk a későbbiekben.
5. Mit gondolsz magyar alkotmányról? Sokan azt gondolják, az alkotmányunk eleve egy ultrakonzervatív alkotmány, és maradi. Te hogyan vélekedsz erről? Mint ultrakonzervatív, elégedett vagy az alaptörvényünkkel, avagy alkotmányunkkal?
Fontos látni, hogy minden állami és nemzeti konstrukciónak két alapvető aspektusa van. Ezek által tudnak az adott konstrukciók és intézmények (legyen az jogi, közigazgatási vagy politikai) megfelelően működni. Az első ilyen aspektus az adott konstrukció célja. Minden esetben meg kell vizsgálni az adott intézmény vagy fogalom rendeltetését, mert csak azon keresztül lehet értelmezni. A második aspektus az a jogi és történeti organitás, amelybe belehelyezve az eleget tud tenni a jogfolytonosság követelményeinek. Ez nem csak avítt hagyománytiszteletből, hanem a közjogi stabilitás fontosságából ered. Magyarország hatalmas alkotmányjogi történelmi csokorral rendelkezik, kezdve az aranybullával és megújításaival a Pragmatica santio-n át a kiegyezésig. Ezen jogformulák változásait mindig az uralkodó hitelesítette és/vagy az uralkodó által törvényesen összehívott országgyűlés fogadta el, így beszélhetünk egészséges jogfolytonosságról és reformról.
E két szempont alapján mit jelenthetünk ki a magyar alkotmányról? Kezdjük talán az egyszerűbb kitétellel, a jogfolytonosságba való beillesztésével. A korábbiakban elhangzottak szerint, mivel az alaptörvény egy illegitim köztársaság illegitim országgyűlése által lett illegitim módon megszavazva, mindenfajta uralkodói hitelesítés nélkül, a jelenlegi magyar alaptörvény összeférhetetlen közjogilag a Szent István óta fennálló jogfolytonossággal. Tehát a magyar alaptörvény egy ultrakonzervatív számára nem kezelhető törvényesnek.
A másik kitétel az alaptörvény célja és funkciója. Két dolgot érdemes figyelembe vennünk: az első, hogy az illegitim alaptörvény is jobb, mintha nem lenne törvény és alkotmány, ugyanakkor ez nem szolgál mentséget a megfelelő jogi követelmények elől való kitérésre. A másik a Szent Korona-tan által megfogalmazott egyik elv (pontosabban a Szent Korona-tan 11. pontja: Nemo plus iuris in alium transferre potest quam ipse habet), miszerint, ha az ország önrendelkezése korlátozott vagy vis maior van, megengedhető a provizórikus, azaz átmeneti jogrendben történő törvényhozatal is, hogy a szent korona tagjai és az állampolgárok számára a normális élet biztosítva lehessen. Ugyanakkor ennek a krízisállapotnak a végével a természetes és eredeti jogrendbe való visszatérés válik prioritássá és a provizórikus állapot alatt hozott törvények felülvizsgálatra kell, hogy kerüljenek, és adott esetben törvényesen újra meg kell őket szavazni. Kérdéses, hogy a magyar alaptörvény 2012-es bevezetésekor uralkodott e vis maior állapot, szerény véleményem szerint nem. Viszont mivel jelenleg nincs koronás fője az országnak az átmeneti jogrend értelmében szükséges a polgári életet biztosító törvények meghozatala. Mire akarok ezzel az egésszel kilyukadni? Összességében arra, hogy a jelenlegi magyar alaptörvény egy szükséges rossz, mely a jogfolytonosság kérdésében elbukik, azonban számos más, kulturálisan és nemzeti ügyben fontos dologban vall pozitív véleményt. Ilyen például a Szent korona és a nemzet szerepe és fontossága, a család szerepe, a nemi szerepeknek megfelelő szülői normák vagy az újonnan ismét vármegyéken és járásokon alapuló közigazgatás (figyelembe véve hogy ezek mögött inkább áll pártpolitikai stratégia mintsem őszinte szándék). Az alaptörvény ideiglenesen tud működni, mint egy a jogi hagyományainkat valamelyes tiszteletben tartó mérsékelt alkotmány, ugyanakkor ez még merőben messze van attól a virtuális és a magyar közjog történetét nem csak tisztelő, hanem felhasználó alkotmányformától, amelyet ez a nemzet megérdemelne visszakapni. Mindemellett az alkotmány aktuálpolitikai és pártpolitikai eszköznek való használata sajnos szomorú és elkeserítő, és hiába vannak a jelenlegi problémákra hol-hol korrekten elbújó válaszreakciók az alaptörvényben, annak felhasználása, rendszerszintű módosítása inkább a törvénykezés és az alkotmányos fejlődésünk presztízsét rombolja, károsítja.
Summa summarum az alaptörvény messze nem az az alkotmány, amelyet a nemzet és az ország megérdemel, nem is az, amelyet legitimen örökölt vagy örökíthetne. Jó ötletek és válaszok fel-felbukkannak benne, de ezek inkább gesztusok vagy figyelemelterelésre használt eszközök, amely miatt nem mondanám, hogy ultrakonzervatívként elégedett lennék az alkotmánnyal. Bízom benne, hogy egy legitim országgyűlés képes lesz a jogfolytonosság helyreállítására és a nemzethez illő alkotmány létrehozására.
6. Milyen parlamenti és választási rendszert képzelsz el? Továbbá, egy konzervatív visszaállítaná az eredeti kétkamarás országgyűlést? A Parlament ennek megfelelően lett kialakítva, a kérdés már csak az, mitől lenne jobb egy ilyen rendszer?
Először arra a kérdésre válaszolva, hogy egy konzervatív visszaállítaná-e az eredetei kétkamarás országgyűlést, a válasz természetesen igen. Igaz, a konzervativizmus legeslegfontosabb feladata, hogy értékeket őrízzen meg, ugyanakkor az értékek megőrzése sokszor intézmények vagy szisztémák megőrzésén keresztül vihető végbe, különösen, ha politikai szférában gondolkozunk. Ezek a megőrzött szisztémák nem mindig önmagukban értékesek (ha az effektivitást nézzük), sok esetben az általuk megjeleníteni kívánt értékekhez kapcsolódnak és ezek teszik a szerepüket fontossá. A kétkamarás országgyűlés szerves részét képezte az organikusságban fejődött eredeti magyar államiságnak, így reprezentatívája annak a régi rendnek, melyek értékei és iránymutatása szerint épült fel az ország. Azért tartom ezeket a szimbolikus mondhatni csupán intézménybeli vagy akár névbeli restaurációt, mert ez is egy döntés. Ahogyan az is szellemi értelemben véve reprezentatív döntés volt, hogy a miniszterekből népbiztosok, a királyi honvédségből néphadsereg, a polgárságból burzsoázia lett, vagy éppen az, hogy a Szent koronát hosszú évekig múzeumban őriztük. Persze ez az átlagember számára különösen ilyen gazdaságilag kilátástalan időben leértékelőik, hisz természetes módon az emberek életkörülményeinek biztosítása van előtérben, ami teljesen jogos. A probléma ott van, hogy eltelt közel 30 év a rendszerváltoztatás óta, s számos intézményünk nem nyerte vissza funkcióját vagy nevét. Lekerekítve, igen természetesen visszaállítaná a kétkamarás parlamentet, hisz ennek reprezentatív funkciója, üzenete van saját nemzetünk értékbeli koherenciáját tekintve. Természetesen ezeknek nem csak reprezentatív funkciója kívánatos, hisz a történelmi fejlődésünk lévén számos eredeti jogi intézményben szervesen fejlődtek ki fékek és ellensúlyok. A kétkamarás parlament is egyfajta fék az önkénnyel és a totalitarizmussal szemben, legyen az az önkény a többségé vagy éppen a kormányfőé/államfőé.
7. Negatív hatással van-e a jobboldalra a tömegdemokrácia és a pártokrácia? Mit gondolsz erről? Ha változtathatnál, min változtatnál? Esetleg korlátoznád a demokráciát, vagy megszüntetnéd a pártoskodást, és helyette valami más rendszert vezetnél be?
Hogy megint csak Uhel Pétert idézzem: „A balra tolódás és a baloldali keretrendszer annyira meghatározó, hogy a kortárs jobboldal már nem is mer azon kívülre nyúlni fogódzkodókért. A baloldali narratíván belül keresi a maga legkevésbé baloldali lehetőségeit. Ha az elit a szabadelvű értelmiségi, akkor velük szemben az egyszerű paraszt oldalára is állhat az ember”
Ha azt nézzük, hogy a jobboldalnak erőssége kellene, hogy legyen a szellemi konzisztencia, akkor igen, negatív hatással van rá. Korábban már utaltam rá, hogy az új jobboldal számos esetben amerikai vagy Európától, saját környezetétől és államiságától idegen minták és mentalitás szerint kezdte meg újra megvetni a lábát a keleti blokk összeomlása után, mely az eredeti jobboldaltól elrugaszkodott, sokkal megengedőbb ezáltal kevésbé konzisztens. Emiatt számos esetben-deficitben van az eszmei konzisztenciából, amely többnyire a kikényszerített, vagy inkább megengedett kompromisszumok eredménye. Az egyik ilyen kompromisszum abban érhető tetten, hogy a jobboldal átvette a népuralmi struktúrát. Azaz a hatalom és a politikai erő forrását a baloldalhoz hasonlóan alulról építi fel. Egy szekuláris felfogásban ez tetten érhető, de amint azt korábban fejtegettem, egy ultrakonzervatív klerikális alapokon gondolkozik és él. Tehát amennyiben én konzervatívként nem fogadom el a szekularizmust abból az aspektusból, hogy a világi hatalomgyakorlást pusztán emberi önszerveződéssé redukálom, következetesen nem kell elfogadnom azt az alulról építkező hatalmi struktúrát sem, melyben az állam, az ország, a nemzet tulajdonképpen csak állatias ösztönből fakadó természetes szerveződésnek van csak legeneralizálva. Mert ha így teszem, az államból minden klerikális és transzcendens célt és szándékot kiveszek. A politikafilozófusok egy nagy vitája, miszerint az ember amennyiben tökéletességre, vagy legalábbis jobbra törekszik-e, abban az államban milyen szerepe van. A progresszív, materialista vagy liberális filozófia az ember ezen igényét kivette az államból, azaz azt vallották, hogy az ember jóra való törekvése az államon kívül vagy az nélkül is sikeres lehet. A hagyományos emberi természettel kapcsolatban pesszimistább és szkeptikus konzervatív filozófusok, mint például Leo Strauss ezt a törekvést nem tudja az államon kívül megvalósíthatónak találni. Ebben közrejátszik, hogy bizonyos transzcendens, magunk saját igényein túlmutató célok nem tudnak világi törvényhozatalon keresztül érvényesülni. Magyarán, ha egy konzervatív egy alulról építkező kizárólagosan világhatalmi struktúrában gondolkodik, kiüresíti a konzervatív politikai célok egyikét, amely az ember-isten kapcsolat és az ezek megerősítésére szolgáló szervek (pl. egyház) támogatása. Tehát a tömegdemokrácia a jobboldalra mindenekelőtt egy csapda, mely lehetőséget ad arra ellenfeleinek, hogy a konzervativizmus aprózódon, híguljon, hogy ne maradjon jobboldali lényegében, inkább „ellenbaloldali”.
Meg kell érteni, hogy a hagyományosan jobboldali hatalmi struktúra nem a népen, a népszuverenitáson, nem a társadalmi szerződésen, nem a felvilágosodás eszméin és nem a tömegeken alapszik. Aki ezt nem tudja elfogadni, az hagyományos értelemben nem lehet jobboldali. Megint más, hogy tudomásul vesszük, hogy a 21. század államai sajnálatos módon így épülnek fel, emiatt olyan ügye és dolgok melyek a hétköznapunk átlagos részét képzik, fegyverré válnak, vagy éppenséggel lejáratódik a nagyközönség előtt. A populáris jobboldali megközelítés pedig eltereli a valódi jobboldali igényekről a figyelmet, hisz a választásról választásra épülő pártrendszerekben nem az ügy lesz fontos, hanem az, mivel lehet még több ember bizalmát elnyerni a következő 4-5 évre. Ezért van, hogy képesek voltunk megengedni olyan alapvető dolgokat vitatottá fajulni, mint az ima, a házasság, az önvédelem vagy a mosdóhasználat. A jobboldal méltóságából és konzisztenciájából veszít ezek által, eltereli a figyelmet a valóban fontos ügyekről, mint az elvallástalanodás, növekvő depresszió, növekvő munkamánia, kényszerbetegségek, a kormányok és államok iránt megszakadt bizalom, az emberek elidegenülése egymástól, immáron lassan 8 évtizede illegitim törvényhozás és még sorolhatnánk. Tehát a tömegdemokrácia megrontja, hígítja, lazítja a jobboldalt, és alapvetően egy eredetéből fakadóan baloldali keretet kínál, amiben értelemszerűen a jobboldal mozgástere korlátozott lesz.
8. Egy ultrakonzervatív gazdasági gondolkodását nehéz megállapítani. Sokan nem tudják eldönteni, hogy ők inkább piacpártiak vagy az állami beavatkozás pártján állnak, mint a szocialisták? Vagy esetleg harmadikutas gazdaságot folytatnának, akár ortodox gazdasági elemekkel, a komparativizmushoz hasonlóan?
Abban egyetértek, hogy tényleg nehéz egy ultrakonzervatív gazdasági gondolkodását megállapítani. Konzervatív körökben is számos elképzelés létezik arról a gazdaságnak hogyan és milyen irányban kellene változnia. Egyesek a szociális királyság programján keresztül egy jobboldali tőkés rendszert képzelnek el nagyfokú szociális érzékenységgel, intervencióval, míg mások a szabadpiacos kapitalizmus és a minimális állami beavatkozás hívei. Megint csak találunk autarkiát szorgalmazókat, birtokrendszert pártolókat és így tovább, így a kérdésre nehezen tudnék egyértelmű választ adni, mert nincs. Van pár olyan konzervatív alapelv, melynek érvényesülése szerintem elvárható egy államban. Ilyen mindenek előtt magántulajdon tisztelete, a vállalkozás szabadsága, a hazai gazdasági szereplők preferálása a külföldről érkező befektetőkkel szemben, a gazdasági önállóságra való törekvés, a természet kincseit és értékeit legkisebb módon károsító gazdasági formulák alkalmazása, a pazarlás csökkentése, az államigazgatás és az állam jövőjét alapjaiban befolyásoló szférák és azok dolgozóinak (például az oktatásban dolgozók) anyagi és társadalmi megbecsülése, lehetőség biztosítása a munkával történő előrelépésre. Ide tartozik az idősebb generációról való gondoskodás (itt nem feltétlen arra gondolok, hogy az ország tartsa el kollektíven saját nyugdíjasait, sokkal inkább arra, hogy mint egyén, a gyermek/fiatal támogassa idősebb korú, esetleg már munkában akadályoztatott szülőit), az egyházak adómentessége, nem csak materiális, hanem kulturális és szellemi befektetés (például történelmi emlékhelyeink, épületeink karbantartása, felújítása, renoválása).
Persze vannak igencsak vad elképzelések, mint amivel például a legitimista párt kampányolt hazánkban 1990-91-ben, azaz „ne a föld legyen a birtokosé, hanem annak termése”, amelyet természetesen egy mai gazdasági gondolkodásban már igencsak nehezen lehetne beilleszteni, sőt a konzervatívnak tartott Horthy érában sem így működött már. Hogy azonban az érem másik oldalát is lássuk: egy Ultrakonzervatív számára a nagytőkés globálkapitalizmussal, a vad libertarianizmus éppen olyan nemkívánatos és veszélyes, mint a szocializmus, természetesen teljesen más perspektívából. Sajnos tradicionalista körökben szívesen szeretik a nyugati gazdasági elitet egyfajta hatalmas háttérhatalmi összeesküvéshez kötni. Ez szomorú, mert ahogy én látom ez az elmúlt évtizedek megerősödő elitellenes populista narratívájának a hatása. Mindazonáltal a libertarianizmus és a kontroll nélküli, nagycégeken alapuló többnyire kevés intervenciós hatáskörrel felruházott gazdasági rendszereknek van egy nagy hibájuk: ez az értékek inflálása piaci okokból. Azaz: a már szinte tér korlátjai nélkül tevékenykedő óriáscégek monopol helyzetéből fakadóan politikai gondolkozásában befolyásolják a társadalmat. Nem kell nagy konteós dolgokra gondolni, pusztán arra, hogy a monopolhelyzetben lévő cégek az utóbbi 10-15 évben felvettek egy nagyon szabadelvű narratívát. Természetesen emögött a narratíva mögött nincs őszinte szándék, ha így volna, számos cég nem csak a pride hónap alatt rukkolna elő ugyanazzal az egyre pixelesedő szivárványszínű logóval, hanem egész évben. Számos cég, zenekar, alkotó, termék beállt „társadalmi kérdésnek” titulált politikai természetű kérdésekbe, mint állásfoglaló fél. Nem tartom sem etikusnak, sem helyesnek, hogy ilyen befolyásoló erővel bíró piaci szereplők olyan kérdésekben foglaljanak álláspontot, hogy mi a család, mi normális, mi nem normális. Ebbe, mivel ez egy a populistább konzervatívok által már igencsak lerágott csont, valamint mivel a kérdés a gazdasági gondolkodásra vonatkozott, nem mennék mélyebben bele. Annyit jegyeznék meg pusztán, hogy egy politikai rezsimnek és társadalmi értékrendnek erős minősítője, amikor az etikai és erkölcsi fokmérőket óriáscégek határozzák meg, pusztán kommerciális célokból.
Tehát egy ultrakonzervatív elsősorban azért sem tud egy mai libertariánus, monopol cégeken alapuló gazdasági renddel azonosulni, mert a mindennapjainkat alapvetően meghatározó társadalmi és politikai kérdések eldöntésében ezen piac korlátozás nélküli szereplői visszaélnek befolyásukkal, hogy számukra kihasználható ügyekben reklámhoz és vásárlóbázishoz jussanak. Nyilván nem elhanyagolható szempont a hazai ipar és hazai gazdaság védelme, mely az elmúlt évszázadban a háborús pusztítások, a szocialista gazdaságpolitika, majd a rendszerváltoztatás borzasztó kivitelezése miatt hatalmas károkat szenvedett. Összegezve nincs egyértelműen ultrakonzervatívnak nevezhető gazdaságpolitika. Egy alapvető elvárás az állam felé, hogy támogassa a hazai gazdasági szereplőket, védje meg őket, segítse polgárait és a nemzet lakóit boldogulásukban egy bizonyos mértékig és védje meg az ország értékeit a globális piac nagykutyái által intézett értékszubjektivizációk ellen.
9. Hogyan látod a vallás helyzetét? Mint tudjuk, egyre többen válnak agnosztikussá vagy ateistává, vagy deistává, panteistává, elhagyva a teista vallásokat. Mi lehet ennek az oka, illetve mit lehetne ersetleg tenni azért, hogy ez megváltozzon?
Keresztényként meg tudom érteni, hogy egy mai értékvesztett világban nagyon kevés, sőt egyre kevesebb marad meg azokból az isteni értékekből melyek több ezer éven keresztül rendelkezésre álltak mint erkölcsi iránytű. A világnak ebben a nagy zajában nehéz az embernek istenre, az igére, a helyes életre, az erényességre ügyelni, és a maga módján külsőleg ez nem egy vonzó életforma. Mert bár keresztényként saját gyengeségeinkkel és esendőségünkkel tisztában kell lennünk, az a krisztusi küldetésünk van, hogy magunkat folyamatosan jobbítsuk, erősítsük szellemben és lélekben egyaránt. Hazudnék, ha azt mondanám ez könnyű, de úgy gondolom az ember természetéhez ez áll legközelebb.
Az egyik és szerintem elsődleges ok az éppen a kereszténység természetében van. Nem illeszthető össze azzal az instant örömöket, instant eredményeket, materiális javakban gondolkodó kényelmes életvitellel, amit ma megszoktunk. Nehéz mértékletesnek lenni egy világban, ahol az étel, az ital, a kényelem és a szemét is mérték nélkül hullik ránk. Nehéz az embernek megtartóztatni magát, amikor szinte bármilyen terméken fehérneműs vagy fürdőruhás modellekkel árusítanak mindent, vagy úgy nem bujának lenni, hogy az internet által kínált pornográf tartalmak és töménytelen erotika egy kattintásra van mindenkitől. Nehéz egy olyan világban gyermeket nevelni, ahol a folyamatos válságok miatt sokszor kilátástalan az anyagi helyzetünk, sőt lehetetlen úgy gyermeket nevelni, hogy az anyagi és materiális perspektíva ne legyen mérvadó. Nehéz egy rohanó és siető világban leülni elmélkedni, gondolkodni, s nem saját vagy mások által ránk rakott kényszerek mentén vezetni mindennapjaink. Nehéz egy olyan világban irgalmas, szerető és megbocsájtó hatalmat vagy Istent elképzelni, ahol megtörténhetett a holokauszt, a holodomor, a porrajmos, ahol saját bőrünkön tapasztalhatunk nélkülözést, világjárványt s bizony közvetetten, de háborút is. Az első ok tehát a világ és a vallás természetének és főbb motívumainak különbsége.
A második ok ezzel összefügg. A technológiai és gazdasági fejlődés, a hosszan tartó kontinensünkön jelenlevő béke abba az illúzióba kergetett minket, hogy a saját tudásunk, képességeink, a jóléti állam stb. mind képes életünk biztonságáról gondoskodni. Ilyen közegben az ember eltávolodik a természetfelettitől és istentől, ami érthető, hisz gondoljunk bele vajon az imák hány százaléka irányul arra, hogy hálát adjunk és mekkora arra, hogy segítséget kérjünk? Nehezebb időkben, elkeseredettségben az ember könnyebben alázkodik meg a természet és Isten előtt, könnyebben keres olyan megoldásokat, amit sem ember, sem politikai erő nem tud megadni.
A harmadik oknak az előbbiek egyik hatását tartom, mégpedig a nevelésben. A 70-es, 80-as 90-es évek fogyasztói társadalmában vagy legalábbi viszonylagos kényelmében született szülői generáció saját egzisztencialista és pénzközpontú felfogása révén a nevelésből (a köznevelésből is) kiszorult a vallás. Itt már nem az állami szekularizmusról makroszinten, hanem a családok szintjén mikroszinten beszélünk a vallás kiszorulásáról.
Számos okról beszélhetünk még, de az interjú terjedelmi körülményeire való tekintettel azokra nem térnék ki, a főbb okoknak ezeket látom. Ha úgy tetszik vallás tekintetében a népszerű mondás azon szakaszában vagyunk, mikoris a „szép/könnyű idők gyenge embereket szülnek”
Hogy ez ellen mit lehetne tenni egy nagyon nehéz kérdés és a pontos választ én sem tudom rá, hazudni meg nem szeretnék. Úgy gondolom, ez egy jelenleg manuálisan nehezen befolyásolható vagy megállítható folyamat, az egyház és bizonyos társadalmi erők részéről legfeljebb lassítani tudjuk (ami kötelességünk is). Ami ezt segíti, ha a nevelésben és köznevelésben hangsúlyt helyezünk a keresztény/vallásos értékekre (nem a szakszerűség rovására, ahogy azt a mostani nemzeti alaptanterv teszi szégyenletes módon), politikailag igyekszünk a vallásra nézve káros mozgalmak, trendek ellen fellépni, bekapcsolódunk a kultúrharcba, műveljük magunk, az életünkkel példát mutatunk környezetünknek, barátainknak. Magyarán vonzóvá kell tenni azt, amit az ige és a keresztény életmód tanít nekünk, s felhívjuk a figyelmet rá, hogy a világgal szemben van alternatíva.
És most lássuk a nézői kérdéseket. Próbáltam olyanokat összeválogatni, amik érdekesebbek. Csak azokra válaszolj, amire egyébként nem adtál még választ.
„Hogyan vélekedsz a szentkorona-tanról, beépítenéd az alaptörvénybe? Ha igen, a nemesi előjogokat és titulusokat tiltó törvény(eke)t eltörölnéd?”
A Szentkorona-tan szerves része alkotmányos, jogi és politikafilozófiai történetiségünknek. Nem csak egy hagyományokon alapuló jogi norma, hanem a nemzet tagjairól és a nemzet koronás főjéről, illetve ezek közjogban betöltött helyéről szóló gyűjtemény. Ebből fakadóan számomra nem kérdés, hogy mint ilyet, az írott alkotmánynak szerves részét kellene képeznie. Úgy gondolom erről az alkotmány és alaptörvény esetén eleget beszéltem, így térjünk át az arisztokrácia kérdésére.
A magyar nemesség és arisztokrácia elvesztésével az ország gerincéből vettek ki egy csigolyát. A nemesség nem csak több százéves társadalmi szerkezetünk szerves része, de gyakorlatilag egy olyan kör, melynek soraiból jobb esetben megfelelő neveléssel és oktatással az ország ügyeit szakértői módon vinni tudó, az ország irányításában meghatározó szerepet játszó egyéneket lehet kinevelni. A nemesség megléte és mivolta nemcsak a pénzben és a tőkében nyilvánul meg, hisz már 200 éve is számos olyan köznemes volt, aki tulajdonképpen polgárként vagy parasztként élt, pusztán privilégiumai tették jogilag különbözővé más társadalmi csoportoktól. A nemesi létben van egyfajta szellemi többlet, mint a polgári létben. A nemesi létben a közösségi és transzcendens célok is szerepet játszanak jó esetben. Számomra nem kérdéses, hogy a nemesi titulusokat eltörlő törvényeket mihamarabb szükségeltetne visszavonni, hisz ahogyan azt már szinte frázis- szerűen hangoztatom, egy nem legitim rendszer törölte el a nemesi titulusokat. Ilyen formán az ilyen törvények érvényessége is megkérdőjelezhető. Sok helyen, számos monarchiában létezik még arisztokrácia, számos helyen populáris is. Az Egyesült Királyságban politikai és társadalmi szerepvállalók a királyi család tagjaival együtt. De többek között innen kerülnek ki a felsőház tagjai is (a magyar hagyományokban a felsőtábla tagjai is). Természetesen e titulusok visszaállításához elengedhetetlen lenne a származás bizonyítása, adománylevéllel, oklevéllel vagy más hivatalos dokumentummal. Mindennek párhuzamosan kellene zajlani a magyar társadalomban és közjogban használatos megszólítások visszaállításával, mely úgy gondolom a kulturális restauráció elengedhetetlen eleme kellene, hogy legyen. Mondanom sem kell, az országgyűlésnek is adna némi súlyt, ha bizonyos hangnemet a házelnökkel, vagy a képviselőkkel szemben egyszerűen hivatali pozíciójuk vagy származásuk miatt nem lehetne megütni.
A nemesi előjogok már egy más eset, hisz konkrét előjogról kellene beszélnünk. Az első világháború idejére, mikor még uralkodott jogi legitimitás, már a nemes is ugyanúgy adózott, sőt legtöbbjük nem a mezőgazdasági bevételeiből élt. Én úgy gondolom a nemesi előjogokat kezdetben eredeti állapotukat alapul véve kellene visszaállítani, az utolsó legitim törvénykezésből átvéve, majd ezekből kellene fokozatosan lassú reformokkal egy, a mai Magyarországon is működőképes nemesi jogkört létrehozni.
A nemesség esetén a legnagyobb kár azonban nem csak a kulturális veszteség, hanem a szellemi tőke. A korabeli magyar arisztokrácia tele volt hozzáértő szakemberekkel, tudósokkal, művészekkel, azaz olyan szakképzett, adott tudományágban elmélyült egyénekkel, akikre bátra lehetett államigazgatási vagy egyéb hivatali munkát bízni. egy mondat erejéig hangnemet váltva félviccként megjegyezném, én magam szívesebben bíznék például közigazgatási feladatokat vagy szakmai feladatokat olyan nemesi származású emberekre, akik az adott dolgot gyerekkoruk óta neveltetésük szerves részeként elsajátították, mintsem egy felnőttképzésben résztvevő polgárra. És ezzel félre értés ne essék, mert a polgári adminisztrációra és adminisztrátorokra, munkásokra stb. ugyanúgy szükség van és ugyanúgy elengedhetetlen és becsülendő részei kellene, hogy legyenek az országnak, mint a nemesség. Azt a fajta marxista osztályharcos tudatot, melyben a különböző társadalmi rétegeket egymás ellen hangoljuk, mihamarabb fel kellene számolni. Szükség van munkásra, értelmiségire, polgárra, nemesre egyaránt, hisz ugyanazt az országot igyekszünk építeni. Érdekellentétek persze vannak és lehetnek akár egyénileg akár csoportosan, de a két réteg ezek mellett is tudott évszázadokig harmóniában élni.
Összegezve Magyarországon szükséges lenne a nemesség és az arisztokrácia visszaállítása, legalább titulus szinten, utóbbi esetében azon illőnek és hatékonynak találnám a politikai és közigazgatási életbe történő visszaiktatást is, hogy lassan vissza tudjuk építeni azt az értelmiségi és szellemi réteget, amelyet 1945 után elüldöztek és leromboltak a megszállók és a kollaboránsok.
„Európában melyik vezető képviseli a leginkább példamutató értékrendet?” „Van olyan párt vagy mozgalom ma Magyarországon, ami képviseli a nézeteid?”
Ultrakonzervatív vezetők Európában nincsenek. Találkozhatunk harmadikutasokkal, nacionalista autokratákkal, populista jobboldaliakkal és nemzeti konzervatívokkal is, akik egyenként csipegetnek a hagyományos értelemben vett konzervativizmus értékeiből. Egy részük ezt meggyőződéses céllal teszik, más részük inkább politikai haszonszerzés végett. Nemzetközi viszonylatban nem tudnék olyan személyt vagy politikust mondani jelenleg, aki döntéshozóként ultrakonzervatív lenne. Maximum a közel keletről tudnék ilyen példával jönni, esetleg Szaúd-Arábia, mely megőrizte uralkodói házát és kulturális integritását, bár szerintem ez rossz példa, hisz itt inkább a kultúra természetes erősségéről, mintsem tudatos elvpolitikai döntésről vagy mozgalomról van szó. Magyarországon is nehezen tudnék ultrakonzervatív szereplőt mondani. A hatvannégy vármegye mozgalom rendelkezik olyan, a magyar közigazgatás szempontjából fontos kitűzött ügyekkel, melyeket bátran vallhat magáénak egy ultrakonzervatív. Székesfehérvári központtal működik a Pro Regno Hunagiae alapítvány, melynek tagjai vezetik és szerkesztik a Regnum! c. online portált. Időnként tartanak összejöveteleket, kisebb plakátakcióik, szórólapjaik, sőt nyomtatványuk is van (amelyet egyébbként az érdeklődőknek ajánlok szeretettel), bár a mai aktuálpolitikában nincs és tudomásom szerint nem is szándékoznak képviseletet kialakítani. Ennek egyik fő oka a pártokráciától való szembenállás, a másik pedig azon nézet miszerint a kulturális restaurációs szükséges a politikai aktivitás előtt. Ez utóbbival én személy szerint finoman vitatkoznék, szerintem nagyobb hangsúlyt kellene tenni a nem „elbetyárseregesedett” jobboldal politikai érdekképviseletére, mert úgy gondolom, lenne igény rá, illetve a kulturális restaurációban nincs meg az a pont amikor konkrétan kijelenthetjük, hogy „most minden készen áll a restaurációra”. Politikai színtéren nagy ritkán a kormány mutat gesztusokat (mint például a főispánság vagy a vármegye, esetleg a hauszmann program keretében felújított királyi épületek, a királyi családdal ápolt jó viszony) viszont ezek hitelességéről már az interjú korábbi részeiben értekeztem. Másik alternatívaként jelenleg a Mi Hazánk párt áll ,mely helyzete alapjaiban hasonló a régi arculatú jobbikhoz vagy a MIÉP-hez. A nemzeti radikális pártok saját bevallásuk szerint sem konzervatívok, inkább harmadikutasnak vagy időnként nacionalistának vallják magukat. Persze ebből fakadólag vannak közös ügyek például a vármegyei csendőrség vagy a Szent Korona tan beépítés az alkotmányba, melyekkel szerintem minden konzisztens konzervatívnak tudnia kell közösséget vállalni és támogatni. Ez nem a párt támogatását jelenti, hanem a konkrét ügyet, hisz mint minden pártban, természetesen a Mi Hazánk-ban is megtalálható az a fajta kurucos magyarság mely a legitim dinasztia ellen irányul. tehát a kedves hallgató kérdésére válaszolva, ultrakonzervatív vezető az én mércém szerint Európában nincsen. Vannak közös ügyeink a nemzeti radikálisokkal, illetve nagy ritkán a populista jobboldallal, de ezek alkalmiak, nem jelentenek teljesen szignifikáns és egymásét lefedő értékközösséget.
„Egy (ultra) konzervatív hogyan viszonyul a nemzethez és a nacionalizmushoz?”
Egy ultrakonzervatív gondolkodhat nemzetben, vagy nemzetek szövetségén alapuló föderatív impériumokban. Itthon az előbbi jellemző. A nemzet és a nacionalizmus fogalma főleg az elmúlt évtizedek megerősödő új-jobboldal által táplált populista narratívája miatt sokak fejében egybemosódott. Én magam ezt szeretem különválasztani. Hisz nemzet létezett a nacionalizmus előtt is, igaz nem polgári értelemben, sokkal inkább a nemzetalapító/gyarapító ősi arisztokrácián alapuló vérségben vagy politikai értelemben a nemesi rend részeként. Tehát beszélhetünk a nacionalizmus előtt nemesi nemzetről és kultúrközösségekről. A probléma az, hogy a modern értelemben vett nacionalizmus előtt erősebb volt a regionális és társadalmi identitás. Egy román és egy magyar jobbágyot összeköthetett a közös lakhely, az azonos földesúr, nem tekintettek magukra szigorúan véve egy nagyobb egység részeként. Nemzet mégis létezett, tehát egy más formában.
Ilyen értelemben egy nemzethez való tartozás, a nemzeti érdek bármilyen nemű védelme kívánatos és példás egy konzervatív számára. Hisz mindannyian tagjai vagyunk közösségeknek, melyeknek egy nagyobb szintje a nemzet kollektív kulturális és történelmi, valamint szellemi értékeinek összességében merül ki. Arra most nem teszek kísérletet, hogy definiáljam pontosan a nemzetet, ugyanis ezer és ezer definíciót ismerünk és alkottunk már tudományterülettől, politikai oldaltól és vérmérséklettől függően. Problémás, hogy a nemzeti hovatartozásnak és identitástudatnak van érzelmi vetülete, ami ezt a definiálást megnehezíti. Azonban ami biztos: egy ultrakonzervatív számára fontos a nemzet, fontosak a nemzeti ügyek és itt nem csak politikai kontextusban gondolkodva beszélek. Fontos a nemzet lelki és fizikai épsége, haladása, hagyományai, története, szépségei, jellegzetességei. Fontosak a nemzet által adott jogok és a nemzet érdekében tett erőfeszítések és áldozatok. Fontos a nemzet védelme és építése. És természetesen fontos egy nemzet jövője. Szerintem ez politikai értelemben az egyik legszebb és legegyszerűbb cél, mert nem kell nagy dolgokra gondolni. Követem mi történik az országban, a környezetemben, művelem magam, dolgozok a közjóért, a nemzet javáért. Nem arra kell koncentrálni minden esetben, hogy milliókat megszólító üzenetben próbáljunk nagy dolgokon változtatni. A helyi lokalitás és regionalitás megőrzése, ápolása, szokásaink megtartása, illetve az, hogy nem csak megélhetésünk és konzumerista célok okán dolgozok, hanem valami nagyobb közjó érdekében. Szóval igen, egy konzervatív nemzetben gondolkodik. Sajnálom, hogy ez a szó ennyire mostohán el lett használva az elmúlt években nemzetközileg és itthon is.
Térjünk át a nacionalizmusra: a nacionalizmus a fentebb kifejtett közösségek vérségi és kulturális aspektusából gyúrta össze saját nemzetfogalmát, s tette azt gondolkodásának központi elemévé. A gondolat önmagában nem ördögtől való. A probléma ott kezdődik, hogy a nacionalizmus kibontakozásakor, mint a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármasát adaptálva, a kor kereteiből adódóan maga is fellázadt a régi rend ellen. A nacionalizmus is felelős forradalmakért, népírtásokért, véres lázongásokért, s a maga nemzettársi egalitárius mivoltja miatt, s ilyen módon a jobboldal eredeti esszenciájával összeférhetetlenné válik.
Nyilván számításba kell vennünk, hogy a nacionalizmus „térfelet váltott”, hisz baloldali keretek között nem látta megvalósíthatónak céljait, s a konzervatív gondolkodás is formálódott. Így lehetséges a kettő megférése egymás mellett, ahol a régi rend részei és hagyományai integrálódtak a nacionalista központú gondolkodásba. Így pl. a Horthy korszakban a kettő kifogástalanul működött egymás mellett, egymást segítve.
A nacionalizmusról tehát konzervatív szemmel azt mondom, hogy egy fontos és mára nélkülözhetetlen szellemi összekötő kapocsként funkcionál mind a jobboldalban, mind a nemzeti gondolkozásban s a konzervativizmussal, kiváltképp az ultrakonzervativizmussal kompatibilis eszme lett. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy ettől nem lesz minden automatikusan értékes konzervatív szemmel, ami nacionalista. Így például, amikor a nacionalizmus például szocialista eszmékkel vagy forradalmi eszmékkel, netalántán progresszióval elegyedik, egy konzervatív számára kevésbé válik vállalhatóvá.
„Mi a véleményed a jelenlegi európai monarchiákról?”
A jelenlegi európai monarchiáknak előnyük és hátrányuk is van. Előnyük, hogy létükkel őrizik országaiknak és nemzeteiknek jogi és politikai hagyományait, mely jogilag is organitás jelent. Nincsenek töréspontok, oktrojált törvények, megmaradt a hatalom elvi forrása. Természetesen a gond ezzel, hogy mára ezek szimbolikussá csökkentek. A legtöbb Nyugat-európai monarchia inkább látszat, egyfajta sajátságos hagyománytiszteleten kívül jobb híján csak a turizmusban tud érdemi hasznot jelenteni (lásd az Egyesült Királyság példáján). Van, ahol a parlamentáris monarchia rejthetne magában potenciált, például a svéd modell, azonban itt sincsenek meg a megfelelő fékek, amelyek a parlamentet fékezni tudnák. Erre jó példa az eset amikor a svéd parlament egy abortusz enyhítésében fontos törvényjavaslatát az uralkodó nem írta alá. A parlament egy napra felfüggesztette törvényileg az uralkodó jogát arra vonatkozóan, hogy új jogszabályt hagyjon jóvá, így a törvényt az államfői támogatás nélkül is át tudták vinni. Tehát a jelenlegi demokratikus és parlamentáris rendszerek még a királyságokban sem rendelkeznek olyan fékkel (jelen esetben az államfői hatalommal), amely képes lenne az uralkodóknak valódi jogi súlyt biztosítani. Arra vonatkozólag, hogy ez változik-e én személy szerint pesszimista állásponton vagyok, hisz amíg a „többség diktatúrája” irányítja a közvéleményt és ezáltal befolyásolja a választást, addig a fegyveres ellenálláson túl nem igazán látok olyan jogilag is védhető eszközt, amely képes lenne az uralkodói tekintélyt visszaállítani. Pláne ott, ahol szépen megfigyelhetjük a királyi tekintély és hatalom visszaszorulását. Összegezve tehát az európai monarchiák megléte az európai politikai és történelmi hagyományok tisztelete miatt létfontosságú, viszont jelenleg a nyilvánosság és a közélet színtereinek túlzott kiszélesedése miatt funkcióikat nem tudják érdemileg ellátni.
„Miért akarna bárki egy olyan társadalomban élni, amiben nincsenek beépítve megfelelő fékek és ellensúlyok? Ertsd: az abszolút uralkodót akkor sem lehet leváltani, ha valami iszonyú rosszat csinál. Minek futni ezt a kockázatot?”
Itt maga a kérdés is több hibás felvetésből indul ki. Egyrészt az, hogy egy politikai szisztéma, egy politikai rend nem egalitárius, attól még rendelkezhet (sőt, ha nem totalitárius akkor rendelkezik is) olyan beépített fékekkel és korlátokkal, mely biztosítja, hogy a politikai hatalom (legyen az az uralkodóé, a kormányé vagy egy hivatalé) ne tudjon akármit és akármikor megtenni. A mai átlagember és az atlantizmusban nevelkedett politikai elit abban a tévhitben él, hogy kizárólag a választásos liberális demokrácia képes megfelelő fékeket és ellensúlyokat biztosítani egy fennálló politikai rendnek. Itt egyrészt van egy fogalmi eltérés a fékek és egyensúlyok rendszerében, hisz egy demokrata gondolkozás szerint a fékek és ellensúlyok egymást teljes lefedik/kioltják. Úgy gondolom a fékeknek valóban szükségük van arra, hogy megakadályozzák az önkényt (nem csak a személyi hanem a többségi önkényt is), ugyanakkor, ha a fékek falakká nőnek vagy folyamatosan túl magas szinten vannak használva, akkor a haladás és az irányítás megáll. Egy autó sem tud haladni, ha egyszerre nyomjuk a féket és a gázt. Tehát a fékek és ellensúlyok léte csak egy demokrata gondolkodásban lehet kizárólag demokratikus keretek közötti. Ugyanakkor történelmi hagyományaink, törvényeink és jogi lehetőségeink megmutatják, hogy a hagyományosabb, autokratább rendszerek sem létezhetnek megfelelő beépített fékek, (Még az abszolútizmus sem tekinthető korlátlan és totális rendszernek, hisz az uralkodó nagyban támaszkodott udvarára és tanácsadóira, hisz számos széfárban a tudása korlátozta az uralkodót a döntéshozatalban).
Tehát egy nem demokrata rendszer is rendelkezhet fékekkel és ellensúlyokkal. Másrészt, ha az általad mondott teoretikus esetben az uralkodó rosszat csinál, számos jogi és társadalmi fék lép elé, erre rengeteg jó példát látunk. Ilyenre jó példa a halasztó vétójog, a felső és alsóház meglét, ezekről azonban korábban már beszéltem. Amire utalni akartam: a cél a rossz döntések kiszűrése. Egy uralkodót számos dolog kormányoz, még ha elméletben teljes hatalmas is van, mindenekelőtt pedig a saját személyes képességei és információi. Természetesen én hiszek abban, hogy a jog és az igazságosság (nem egyenlőség) jegyében a politika több rétegének és az uralkodónak közösen kell formálni az ország arculatát és ezáltal jövőjét is. Éppen azért, mert kölcsönösen megmentik az országot és az országlakosokat egymás hibáitól.
Köszönjük az interjún való részvételt Péternek, a hallgatóknak pedig a figyelmet.
Amennyiben ti is szeretnétek egy hasonló videóban nézeteiteket, filozófiátokat, vallásotokat bemutatni, írjatok e-mailt nekünk az ideologiaktarhaza@gmail.com címre, tárgyként adjátok meg a témát, amiről beszélni szeretnétek, illetve néhány sorban vezessétek fel nekünk.
További információkért ajánljuk a videó leírását, illetve a komment szekcióban való böngészést és kérdezést.
Sziasztok!