Sziasztok! Ez itt az IdeoLog című műsorunk, ami nem objektív és tárgyilagos, hanem szubjektív, értékítéletekkel teli, és azért készül, hogy lássátok, hogy más emberek (ez esetben a nézőink) hogyan gondolkodnak a világról, milyen eszméket vallanak, illetve világnézettel rendelkeznek. Ezt a sorozatot hallgatva kicsit kiszakadhattok a véleménybuborékotokból, és olyan gondolatokkal találkozhattok, amelyekkel nem feltétlenül értetek egyet.

Ebben a részben Váradi Attilával fogunk interjút készíteni a hungarizmusról, aki a Zöldinges Világnézeti Műhely képviselője.

1. Először is, kérlek röviden ismertesd a hungarizmust. Mi is ez pontosan, mit kell róla tudni?  (az eszme létrejötte, ideológusa, céljai/törekvései nagy vonalakban)

A hungarista világnézetet a legtöbben, a kifejezésre rárakódott történelmi képzettársítás miatt, a Szálasi Ferenc alkotta ideológiaként kezelik, így annak létrejöttét is az Ő munkásságához kötik, és tartalmi szempontból azonosítják azt Szálasi gondolatiságával. Ezzel szemben mi úgy gondoljuk, hogy a hungarizmus az nem merül ki az ún. „szálasizmusban”, hanem a Nemzetvezetőn túlmutatva a magyar nemzeteszme mindenkori kifejeződéseként áll előttünk. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy kicsit messzebbről indítanánk. A teremtett világot keresztényként úgy gondoljuk, hogy jellemzi a természetfeletti és a természeti világ kettőssége, így az emberi valóságot e kettőnek, a térhez és időhöz kötött természeti, valamint a tértől és időtől független természetfelettinek a figyelembevételével kell értékelnünk. Ezt az elképzelést pedig kivetíthetjük a különböző eszmerendszerekre is, ami azt jelenti, hogy megkülönbözhetjük egymástól egy adott világnézet térben és időben megnyilvánuló formai, illetve ideológia megjelenését, továbbá az ettől elvonatkoztatott, az ezt meghaladó univerzális jelleget, ami a világnézet gondolati magját, lényegét adja.

A hungarizmust, ha ennek mentén definiálni akarnánk, és az előbbi, azaz a természeti síkon, mint térben és időben megjelenő történelmi jelenséget értékeljük, akkor az valóban, mint a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett ideológia jelenik meg előttünk, az Ő szavaival élve a “nemzetiszocialista világnézet és korszellem magyar gyakorlataként”. Azonban, ha a valóságértelmezés másik dimenziójába lépünk, és a szellemi síkra térünk át, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy kell lennie a hungarizmusnak egy, Szálasitól független lényegi természete, ami annak, ha úgy tetszik a “lelkét” adja. A hungarizmust maga Szálasi is ez utóbbi mentén határozta meg, hiszen annak bölcseleti, ún. létszemléleti alapjait az egyetemes érvényű, tértől és időtől független Igazságban, azaz a kereszténységben jelölte meg. Mint írja fő művében, az Út és Célban a hungarizmus megfeleltethető “a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati megvalósításának”, s ennek értelmében az “szétválaszthatatlan Krisztus tanától”. Ebből kifolyólag, ha magára az alapra kérdezünk rá, arra a magra, ami a hungarizmust hungarizmussá teszi, azt nem a történelmi aspektus előtérbe helyezésével tesszük. Így a hungarizmus definíció szerűen nem más, mint a krisztusi tanítások egyetemes igazságán nyugvó létszemlélet univerzális, azaz mindenkire és mindenkoron érvényes világnézeti manifesztációja, politika-társadalmi-gazdasági síkon, a magyar élettérre adaptálva. Egy klasszikus meghatározást alkalmazva, kölcsönözve azt Prohászka Ottokártól, lánglelkű püspökünktől, mondhatjuk, hogy a hungarizmus nemes egyszerűséggel nem más, mint “Isten gondolata magyar kiadásban”. Ebből pedig értelemszerűen következik, hogy a hungarizmus, annak szellemi, tértől és időtől független “lelke”, az Istenben meghatározott fókuszpontja miatt, a különböző megnyilvánulási formák, így példának okáért a Szálasi és a XX. századi nyilaskeresztes mozgalmak felett áll.

Ettől függetlenül persze a XX. század hungarizmusának gondolati hagyományát semmiképpen sem hagyjuk magunk mögött, mivel úgy véljük, hogy “Isten gondolatának magyar kiadását” Szálasi Ferenc több szempontból is tökéletesen ragadta meg. Zsenialitását pontosan az adja, hogy az ember létezésének bölcseleti alapjait, természetének egyetemes lényégét felismerve a kiindulópontot az emberi személy hármas orientációs pontjainak egységébe helyezte, s azokat egy koherens eszmerendszerré fűzte össze, ez pedig központi jelentőséggel bírva, kétségtelenül a hungarizmus társadalompolitikájának és politikafilozófiájának az alfáját és ómegáját adja. Amikor a hungarizmus világnézeti sajátosságait meg akarjuk érteni, elengedhetetlen ezen alapokról szólni, hiszen ebből kiindulva tudjuk megállapítani a hungarizmus céljait is.  A hármas orientáció azt jelenti, hogy az embert, mint személyt meg lehet határozni Istenhez, azaz az »Abszolútumhoz«; önmagához, azaz az »Én«-hez; illetve a közösséghez, azaz a »Mi«-hez való viszonyában. Az »Abszolútumhoz« való kapcsolódás adja a hungarizmus erkölcsi alapjait, amely, mint említettük a Krisztusi tanokban, a kereszténységben kulminálnak. Az »Én«-hez való viszonyulás adja az ember identitásának sarokpontjait, azaz a szellemi alapokat, melyek az egészséges önszeretetből fakadva összekapcsolódnak az emberi öntudatot nagyban befolyásoló természetes közösségekkel, példának okáért a nemzettel és a rasszal.  Ez a pont az, amelyet Szálasi a nacionalizmus kifejezéssel foglalat össze, s amelynek konkrét politikai vetületét a Pax Hungarica koncepciójában jelölte meg. Végül az ember »Mi« aspektusa az – amit Szálasi a szocializmus fogalmával ad vissza –, amely figyelmünket közösségi mivoltunkra tereli, s megadja az anyagi alapot, ezzel pedig kijelöli a többi embertársunkhoz való viszonyulásunkat a társadalmi igazságosság, a szolidaritás és a közjó igenlésével. Ez pedig az erkölcs, szellem, anyag hármasában, az »Abszolútum«, az »Én« és a »Mi« vonatkozásában jelöli ki a hungarizmus célját, ami nem más, mint a krisztusi erkölcsi világrend alapjain állva megvalósítani a nemezt életében a jó és igaz legmagasabb fokú valóságát. Ez Szálasi megfogalmazásában a kereszténység, a nacionalizmus és a szocializmus életösszhangja.

A hungarizmus gyakorlati értelemben vett politikai célja azonban kétségkívül az ún. Pax Hungarica. Ennek megértése azonban megkívánja a hungarista nemzetkoncepció tisztázását. Ahogy az utóbbi blokkban említettük a személy önmagához, az »Én«-hez való irányultságából indul ki, az egoizmust, mint egészséges önszeretetet megtéve a nemzeti identitás kezdőpontjaként. Így mondhatni a hungarizmus nacionalizmusa az emberi természet egy elidegeníthetetlen részét ragadja meg, azt állítva, hogy a nemzet fogalmi tartalma mögött meghúzódó természetes folyamat egyidős az emberiséggel. Itt tehát értelemszerűen egy többlépcsős folyamat eredményeképp létrejött érzületről, majd az erre épülő tudatról és eszméről beszélünk, melynek különböző állomásai a családi, a lokális, a regionális, a népi, végül a nemzeti identitás. De ami talán a legfontosabb, hogy amint látható e struktúrában különbséget teszünk a nép, illetve a nemzet fogalma közt. A distinkció gyökere magyar viszonylatban a szentistváni állameszmére vezethető vissza, amelynek törvényei határozott különbséget tesznek a különböző népcsoportok, illetve a Szent Korona országa lakóinak összessége, azaz a nemzet egésze között. A Magyar Királyság hagyományaihoz méltóan tehát el kell egymástól választanunk az egy életközösségben elő, a vérségi kötelék által összekötött népcsoportokat, valamint a társ- és sorsközösséget vállaló, a közös akarat és a közös szellemiség által összekovácsolódó nemzetet, amely ilyen értelemben nem más, mint a népek összessége egy közös eszme égisze alatt, amit korábban a Szent Korona adott meg. A hagyományos, ún. politikai-nemzet koncepció tehát jócskán túlmutat a modern nemzetfogalmon, a modern nacionalizmuson. Ez utóbbi ugyanis a nemzeteszmét leszállítja a népi tudatra, s azt nem egy közös eszmével, és az eszme mögött meghúzódó szellemi és erkölcsi alapok összhangjából származó szellemiséggel azonosítja, hanem kizárólag a vérségi kapcsolattal, a közös nyelvvel és az adott nép kulturális identitásával. Holott a nemzet mindig is az etnikumok fölött álló entitásként jelent meg a magyarság történelmében, az országon belül élő testvérnépek harmonikus együttműködéseként, összhangjaként.

Bizonyos értelmében ez a nemzetfogalom tartalmában és szellemiségében megfeleltethető a magyar birodalmi eszmének is. Ezt a birodalomi gondolatot akarja átkarolni és megvalósítani a Pax Hungarica ideája, a hungarizmus egyik tartópillére, a nemzeteszme kiteljesedésének végpontja. A Pax Hungarica alapja tehát az előbb említett nemzetfogalom, ami az eszmei összhang közös akaratán túl, nyilvánvalóan a tér, azaz jelen esetben a Kárpát-medence földrajzi és gazdasági egysége alatt lévő népek élet-, társ- és sorsközösségének elemi tényét emeli ki, az állítván, hogy ezek a népek szükségképpen összetartoznak a Szent Korona alatt, egy közös nemzet alkotva. Fontos itt megjegyezni, hogy a nemzet, a nemzeteszmében, azaz a Pax Hungaricában meghatározott közös erkölcsi és szellemi cél miatt, egy adott cselekvési rendbe kapcsolja be a népeket, amely közös akaratot és közös, tudatos együttműködést igényel. Tevékenységüknek ezen cél, mint helyes cselekvési narratíva felé történő tudatos irányítását feltételezi. A nemzet, mint közösség tehát csak akkor érheti el a népek békés egységét, a Pax Hungaricát, ha az így meghatározott eszményi tartalommal, mint objektív céllal egybeesik a tagok, vagyis a különböző népcsoportok alanyi célja. Erre már Szálasi is utalt, amikor a “Hinni, engedelmeskedni, harcolni” jelszóban határozta meg a népek viszonyát a nemzethez. Az ezzel való szembehelyezkedés, habár nyilvánvalóan nem szünteti meg a néphez tartozás mivoltát, mint az ember biológiai tényezőihez tartozó, veleszületett valóságot, de a nemzetből, mint eszmei közösségből természetszerűleg kizárhatja az egyént. Összeségében a hungarizmus nemzetfogalmának gyakorlati realizálódása befelé, azaz az egy országon belül elő különböző népcsoportok irányában az erkölcsi, anyagi és szellemi jólétet, a társadalmi, gazdasági és politikai békét jelenti, azaz a Pax Hungaricát, ami megfeleltethető a magyar birodalmi gondolatnak, mint a magyar nemzeteszme betetőzése. Ez az elv, ahogy a Kárpát-Duna Nagyhazán belülre a Pax Hungarica gondolatában, úgy onnan kívülre a konnacionalizmusban ölt testet. Ezt a Pax Hungaricához hasonló viszonyulást, a szellemi, erkölcsi és anyagi jólétet, és az erre épülő békét fejezi ki, csak nem a népek, hanem a szabad és független nemzetek együttműködését fókuszba helyezve, így hívhatnánk akár Pax Europanak is. A konnacionalizmus tehát nemzetközösséget, azaz a nemzetek között fennálló kulturális és civilizációs párhuzam mentén kialakult szövetségi rendszert, összehangolt, közös politikai és gazdasági tevékenységet jelent, ahol a különböző nemzetek, avagy különböző birodalmak egymás mellett élve kiegészítik egymás politikai, társadalmi és gazdasági életét, egy közös európai érdekközösség mentén.

2. Maradjunk előre a hungarizmus 20. századi verziójánál, mielőtt rátérünk a jelenkori századi gyakorlatára: a hungarizmus eszméje tulajdonképpen miben különbözött a német nemzetiszocializmustól? Sok ember nem lát különbséget, csupán annyit gondolnak: mindkettő náci.

Először is fontos tisztázni, hogy a hungarizmus valóban megközelíthető a nemzetiszocializmus szempontjából, hiszen Szálasi maga is – ahogy az előzőekben utaltunk rá – úgy tekintett a hungarizmusra,  miszerint az nem más, mint a nemzetiszocialista korszellem magyar gyakorlata. Ebben a definícióban azonban a nemzetiszocializmus, mint kifejezés tartalmai szempontból a közvélekedéssel szemben nem specifikusan annak német vállfajára vonatkozott – Szálasi a német nemzetiszocializmust Völkische Bewegungnak nevezte – hanem az Európán végigsöprő korszellem megnevezésére használta, ezen irányzat alá kategorizálva minden olyan politikai áramlatot a korban, amely a nemzeteszme és a szociális érzékenység harmonikus együttműködésében alapozta meg politikai direktíváját. Így kisebb vagy nagyobb mértékben, de a nemzetiszocializmus alá kategorizálhatjuk ez alapján az egymástól egyébként sok tekintetben eltérést mutató, a korszakban fellépő ideológiákat, kezdve Primo de Rivera falangizmusától, Codrenau legionarizmusán és Degrelle rexizmusán át, Mussolini fasizmusával és természetesen Szálasi Ferenc hungarizmusával bezárólag. A csoportosítás efféle alkalmazásának helyessége természetesen politikafilozófiai vita tárgya lehetne, de ezen keretrendszer között maradva a nemzetiszocialista kifejezést teljes mértékben elfogadhatónak tarjuk. Azonban nyilvánvaló, hogy a nemzetiszocializmusnak az országonként jellegzetes, a kulturális, gazadási és társadalmi különbségek mentén kialakult megnyilvánulási formái között – a magától értetődő szellemi összhangot leszámítva – számtalan, egymással akár gyökeresen szembeállítható kontrasztot vélhetünk felfedezni. Sőt, amennyiben a hungarizmust állítjuk fókuszba, világos lesz, hogy a legnagyobb különbség egyértelműen a német nemzetiszocializmussal szemben ütközik ki.

Ez leginkább a két világnézet bázisaként szolgáló, a kiindulópontot jelentő erkölcsi-szellemi alapok különbségében jelentkezik. Azt senki nem vitatja, hogy a német nemzetiszocializmus is rendelkezik transzcendentális kötődéssel, hiszen deklarált céljuk volt az “örökkévalóság formáihoz való visszatérés akarata”, ahogy azt az NSDAP programkönyvének végén írták, de a koreszméhez tartozó többi nemzetiszocialista irányzattal szemben, ezt nem a kereszténységben jelölték meg, ahogy többek közt a hungarizmus is teszi. Bár ez csekély eltérésnek tűnhet, azonban ne feledjük, hogy ez a dimenzió adja a világnézet fundamentumát, így az ebben mutatkozó eltérés rányomja a bélyegét mindenre, ami az adott eszmében elvi állásfoglalásként megnyilvánul. Így, ha megvizsgáljuk az említett erkölcsi, szellemi és anyagi alapokat a hungarizmus, illetve a német nemzetiszocializmus tekintetében láthatjuk, hogy a korszellemnek köszönhető közös vonásoktól eltekintve (de persze nem elfeledve) szembeötlő eltérések mutatkoznak. Ahogy említettünk az erkölcsi alapok tekintetében a súlypont nyilván máshova nehezedik, hiszen a hungarizmus önmeghatározása szerint a Krisztusi erkölcsi világrend megvalósulása kíván lenni, ezzel szemben a német nemzetiszocializmusok egy igencsak markáns irányvonala – mondhatni a fősodrat – a kereszténységet (amivel szemben persze voltak üdítő kivételek) a nietzsche-i kritikát követve, az ún. rabszolgaerkölcs hordozójának tekintette, ami szemita mentalitásával megakadályozza az árja faj, az übermensch kiteljesedését. S ez utóbbi irányvonala a német nemzetiszocializmusnak az ún. fajelmélet, mint a Völkische Bewegung szellemi alapja meglehetősen idegen a hungarizmustól, sőt a látható különbözőség fő okát adja. A fajelmélettel való egyet nem értésének az egyik oldala, az a hungarista nemzetkoncepciót meghatározó történelmi kontextus, a Kárpát-Duna Nagyhazában élő népcsoportok sokszínűségében és az ettől különböző német élettér etnikailag homogén egységében áll. De másik oldalról szemlélve bölcseletileg se tartották – ahogy mi se tartjuk megalapozottnak – a leginkább Alfred Rosenberg nevéhez köthető ún. vérmítoszt. Ez talán megér egy hosszabb kifejtést is, hiszen ahogy említettük a német nemzetiszocializmus fajelméletétől eltérően a hungarizmus nem a rasszt tekinti a kiindulópontnak, amire minden mást visszavezethetünk. Azonban a rassz fontosságát, a rassztudat hangsúlyozásával és a rasszvédelem kidomborításával markánsan magunkénak valljuk és állítjuk, hogy a rassz fontos része az identitásunknak, hiszen Európa, mint eszmei és kulturális közösség a fehér rassz kultúraalkotó tevékenysége nyomán válhatott azzá, ami. Induljunk ki abból, hogy a konnacionalizmus kapcsán említett európai érdekközösség az európai identitás közös kulturális egységén, a görög-római örökségen, valamint a kereszténységen nyugszik. Ezen túl azonban van egy aspektus, ami hozzátesz az összetartozástudat építményéhez, ez pedig a rassz. Ez óhatatlan, ugyanis az ember identitásának rétegződésébe, létünk felépítésének organikus, veleszületett részeként beletartozik a rassz mibenléte is, amely öntudatlan valóságként rányomta a bélyegét azzal, amivel kapcsolatban van, így ennek tagadása önmagunk és a valóság megmásításával járna.

Mivel az ember test és lélek elválaszthatatlan egységeként működik, s a világunkban is működnek mind a fizikai-anyagi, mind pediglen a metafizikai-szellemi törvényszerűségek, így a rasszt sem csak biológiai struktúraként kell felfogni. Nyilvánvaló, hogy egy adott rasszba való születés nem csak a testi adottságokat befolyásolja, hanem a pszichikus jellemvonásokat, úgy mint a vérmérséklet, természetes hajlamok, cselekvési stílus, stb., de a szellemi sajátosságokat is. A rassz valósága így akarva-akaratlanul is, de visszaköszön mind a testi, mind pedig a pszichikus és a szellemi jegyekben. Azonban, ha a vulgár-rasszizmus emberképének materialista, naturalista felfogásából indulunk ki, ahogy teszi azt a Rosenberg-féle fajelmélet is, miszerint az ember kizárólag az anyagi természetű öröklés-tényezők mechanizmusától, a »vér« sajátosságától függ, akkor azzal letagadjuk a szellemi létsíkot, és így meghamisítjuk a rassz fogalmának és tartalmának teljességét. A kultúra példának okáért nem pusztán a biológiai rassz, a »vér« organikus terméke, hanem a rassz szellemi magja által hordozott kulturális eszme lehetséges külső megnyilvánulási formája. Lényeges, hogy pusztán lehetőségről beszélünk, ugyanis a kultúra megvalósulása, mint eredmény alapjáraton attól függ, hogy a rassz miképpen használja fel szellemének adottságait, a benne rejlő erőt. Egy kultúra minősége így annak a rassznak a képességeitől függ, amely azt hordozza, a kultúra kiteljesedése pedig kizárólag a szellemi rassz kifejeződésének mértékében áll, azon, hogy mennyiben tudja sajátosságait megvalósítani. Végső soron a kultúra egésze a rassz szellemi erejének képességein, továbbá az általa mozgásba hozott szellemi-erkölcsi értékek megragadásának intenzitásán áll vagy bukik. Ha a belső hozzáállás megromlása miatt a rassz erről elfeledkezik, és nem tudja megragadni ezt a szellemet, akkor a biológiai tényező, a rassz által hordott képességek önmagukban, mint merő potencialitás mit sem érnek, és egyáltalán nem determinálnak semmit. A származás önmagában kevés mindaddig, amíg az abban rejlő magasabbrendű potenciált nem ébreszti fel a rassztudatból fakadó akarat, és nem valósítja meg egy magasabb rendű emberi minőség. Szellem nélkül a »vér« cselekvésképtelen, de a szellem a rassztudat nélkül hozzáférhetetlen. A rassztudat igenlése a rassz szellemének megragadásához, a rassz szellemének megragadása pedig a kultúrát éltető lelkiséghez vezet.

3. Olvastam az oldalatokon, hogy kritizáljátok az általunk is használt harmadikutas (angolul Third Position) névre hallgató politikai pozíciót, kijelentve, hogy a hungarizmus nem tartozik ide, helyette inkább szélsőjobboldali. Mi ezzel azért nem értünk egyet, mert az összes létező fasiszta ideológus elhatárolódott a jobb-baloldali polarizálódástól, és a tisztán tradicionalista, szélsőjobboldali irány helyett a nacionalizmust és antimarxista szocializmust egyaránt képviselve egyfajta új pólust alkottak: beleértve Szálasi Ferencet is. Mivel ez egy interjú, nem szeretnénk vitába bocsátkozni, esetleg egy másik videóban szívesen megvitathatjuk ezt a nézeteltérést; most azonban szeretném, ha elmondanád a hallgatóknak, hogy Ti miért szélsőjobboldaliként határozzátok meg a hungarizmust?

Kétségtelen, hogy korábban az a narratíva uralkodott a hungarizmussal kapcsolatban, miszerint az meghaladva a klasszikus jobboldali-baloldali politikai koordinátatengelyt, mind a baloldali, mind a jobboldali értékhalmazból merítve, mondhatni egy keresztmetszetet alkotva képzi a harmadik út alternatíváját. És igen, mi ehhez képest deklaráltan valljuk, hogy szélsőjobboldaliak vagyunk. Ez az állásfoglalás persze nem semleges a hungarizmus meghatározásának kereteitől, melyet az első kérdésnél tárgyaltunk. Itt is érvényes a világ természeti és természetfeletti kettősségének mibenléte, ugyanis előbbi szempontjából a harmadikutas kifejezés is adekvát lehet, míg utóbbi szempontjából csak a szélsőjobboldaliság az akceptálható. Mindkét síkon az lesz ugyanis a mérvadó, hogy hogyan definiáljuk magát a jobboldaliságot és a baloldaliság. Lássuk előbb azt, miért vagyunk szélsőjobboldaliak. 

Mivel a hungarizmust a már említett definícióból kiindulva “Isten gondolataként”, kvázi a krisztusi út politikai értelmében vett manifesztációjaként határoztuk meg, így ezen a szinten a jobb-bal politikai skálát is ezen metafizikai orientáltságból kiindulva kell meghatároznunk, majd elhelyeznünk rajta a hungarizmust. Ebben a koncepcióban Isten, mint minden kezdeteként és ősforrásaként, világnézeti elköteleződésünk erkölcsi és szellemi alapjainak végső okaként, mint igazodási pont jelentkezik, amely így meghatározza az emberi törekvés helyes irányát is. Ha pedig Istent tesszük meg mérceként, akkor amellett kell állást foglalnunk, hogy nem létezhet az ún. harmadik út, ugyanis az, ami megteremti a jobboldaliság és baloldaliság politikai pozícióit ebben a térben, az pontosan az Istenhez való viszonyulásban rejlik. Éppen ezért a harmadik út ezen megközelítés szempontjából – hangsúlyozzuk, hogy szigorúan a természetfeletti, transzcendens vonatkozás síkján – egy logikailag önellentmondásos feltételezés, hiszen az értékeket vizsgálva egy adott politikai irányzat vagy Isten felé közeledik, vagy Tőle, mint az igaztól és a jótól eltávolodva, azokat megkérdőjelezve, mi több megtagadva, mint hiány jelentkezik. E gondolat nyomán a jobboldaliságot alapvetően az értékek abszolút megtestesítőjeként határozhatjuk meg, amely így Isten, mint az élet ősmintája és ősforrása felé törekedve igyekszik a világban a lehető legtisztább formában megfogalmazni és megtestesíteni az egyetemes, a teremtett világ felett álló Igazságot. Ezzel szemben baloldaliság tulajdonképpen az Isten felé törekvés irányán 180°-ot fordítva, egy ellentétes tendenciát felvéve, az Istenben abszolút teljességet öltő értékek hiányára való tudatos törekvésként, egyfajta tagadásként, egy egyre távolodó és halványodó lenyomataként jelentkezik csupán az örök isteni törvénynek. Az utolsó ítéletről prédikálva maga Krisztus mondja jó pásztor módjára különválasztva egymástól a nemzeteket, hogy a juhokat jobbra állítva a világ kezdetétől nekik készített országba hívja, míg a bal oldalra terelt kosokat az örök tűzre kárhoztatja, utalva arra, hogy csak két út van: azoké, akik követik ők (jobboldal), és azoké, akik megtagadják (baloldal). Harmadik opció, egyéb alternatíva nincs. Az iménti példán túl említhetnénk a jobb és a bal lator történetét is, de a Szentírás gyakorlatilag hemzseg a jobb és baloldal pozitív-negatív értékmeghatározásának fogalomhasználatától, ami többek között megjelenik a természetes nyelvhasználatban is. Magyarban például a jobb a jó fokozásaként jelenik meg, de a német recht, az angol right, vagy éppen a francia droit is valamiféleképpen a „helyes, igaz, törvény, jog” kifejezésekkel mutat párhuzamot.

A fentiekből levezetve, mintegy összegezve az elmondottak tehát adekvát kifejezés a szélsőjobboldaliság a hungarizmus definiálásaként, hiszen aktuálpolitikai síkon önmeghatározás szerint a “legszélsőségesebben” törekszik az örökérvényű Igazság irányába. De ha úgy tetszik a fogalmi keret mögött álló tartalmat kifejezhetjük az ellenforradalmi jelzővel is, ami hasonló logika mentén szintén alkalmazható a hungarizmusa. Joseph de Maistre-t idézve az ellenforradalom a forradalom ellentéte kíván lenni, tehát a baloldal által megbontott társadalmi egységet, a szakrális rendet akarja visszaállítani, amely a trón és az oltár szövetségében állt fent. Idealisztikus célja ebből kifolyólag Isten országának, mint Krisztus társadalmi királyságának a megteremtése. Az imént elhangzottak alapján kétségkívül ezen ellenforradalmi gondolat hatja át a hungarizmus eszmekörét is, és megnyilvánulásában sem kíván más lenni, mint a magyar ellenforradalomi gondolatkör zászlóshajója.

Azonban ha a természeti síkra ereszkedünk, és a jobb-bal kategóriapárokat nem a metafizika mentén határozzuk meg, hanem alkalmazkodunk a politológiai közmegegyezéshez, akkor a harmadikutas meghatározás valóban a hungarizmus sajátja lehet, ezt nem tagadjuk. Ennek alátámasztásaként meg kell említenünk a keresztény erkölcstan egy arisztotelészi tanítását, a virtus in medio elvét, melyet a hungarista világnézetre alkalmazva, mintegy politikafilozófiailag interpretálva tudunk alkalmazni a harmadik út koncepciójára. Az eredeti etikai tanítás szerint e tételmondat azt hivatott kifejezni, hogy az erény két szélsőség között, középen áll, így például a bátorság erénye a gyávaság és a vakmerőség közt, a túlzás és a hiány között egyfajta középutat, ha úgy tetszik harmadik utat képez. Ha egy világnézetre kivetítve alkalmazzuk a tanítást, akkor a harmadik út, kvázi megvalósítja az ellentétek egységét, egy átfogó, szintetikus szemlélet gyanánt harmóniába önti és szintezésibe hozza az egyetemes természetű általános értékeket, ahogy a bátorság erényében kioltódnak egymásban a vakmerőség és a gyávaság ellentétes irányainak etikailag helytelenített orientációi. És ezen metódus által tudjuk megragadni azt az értékteljességet, amelyet metafizikai szinten az előbbiekben a jobboldalnak tulajdonítottunk.

Nézzük ezt egy konkrét példán keresztül. Egyes politikai hagyományok, leginkább az angolszász területeken az individualizmust kifejezetten jobboldali orientációként határozzák meg, míg a kollektivizmust a baloldalnak tulajdonítják. E tekintetben a harmadik út – amelyet a hungarizmus is magának vall a keresztény társadalmi tanítások talaján állva – az ún. organikus társadalomszemlélet, vagy szolidarizmus, mely mind a két útból megőrizve az igazság magját egyszerre állítja – ezáltal mintegy meghaladva azokat – hogy az ember ontológiai természetéhez mind a közösségi mivoltunk, mind pedig a személyes, egyéni aspektusunk hozzátartozik, s e kettőnek egymással együttműködve kell léteznie. Épp úgy, ahogy a nacionalizmusnak, mint egy kifejezetten jobboldalra sorolt eszmeiségnek és a szocializmusnak, mint tipikusan baloldalra kategorizált gondolatkörnek kell megteremteni a már említett életösszhangját. Így, amennyiben elfogadjuk a jobb és baloldaliság viszonyát az individualizmus és a kollektivizmus, vagy éppen a nacionalizmus és a szocializmus viszonykapcsolatában, akkor igen, a hungarizmus, és egyéb nemzetiszocialista irányzatok a harmadik utat, egy új alternatívát jelentenek. De, ha a metafizikai tartományában vizsgálódunk, akkor látnunk kell, hogy – maradva az eredeti példánál – mind a kollektivizmus, mind pedig az individualizmus az étekteljesség hiányaként jelentkezik (ugyebár a kollektivizmus az egyéni aspektus, az individualizmus pedig a közösségi mivolt hiánya), és e viszonylatban egy platformra kerülnek, mintegy egyetlen utat képviselve, az érték abszolút mibenlétének hiányát.  Így a velük szembenálló helyes út már nem, mint harmadik, hanem mint egyetlen másik lehetséges alternatíva jelentkezik – ismételten hangsúlyozzuk, kizárólag a szellemi létszférában.

Amiért a metafizikai területén adekvát szélsőjobboldali kifejezést jobban preferáljuk a harmadikutasnál – bár mint láttuk más-más síkon mozogva nem önellentmondásos a kettőt párhuzamosan alkalmazni – az egészen egyszerűen a hungarizmus definíciójából adódik, amely a természetfeletti dimenzióban képződik, és ezért értelemszerűen primátusban áll a természetivel szemben. A múltban azonban inkább a gyakorlati politika világában érvényesült a hungarizmus, és ezért lehetséges az, hogy nem egy elvont, filozófiai síkon mozogva helyezték el magukat a jobb-bal spektrumon, hanem alkalmazkodva a történelmi realitásokhoz, meghaladva az így feltárt ellentéteket, azokhoz viszonyítva egy harmadik utat képeztek. Ez a történelmi hagyomány az, amely tovább élve a mában, a harmadikutas ideológiák között tarja számon a hungarizmust, és egyéb nemzetiszocialista eszméket. Ezt felborítani teljes egészében nyilván nem szeretnénk – ahogy utaltunk is rá, ennek bizonyos keretek között van is létjogosultsága – viszont szeretnénk egy új perspektívát adni, ami addig nem volt explicite jellemző a hungarizmusra, mégis bölcseleti alapjaiban kimondatlanul mindig is jelen volt.

4. Ugye a hungarizmus azzal, hogy a vallást mélyen beleépítette az ideológiai rendszerébe, nem egyedülálló a fasizmusok körében, hiszen gondoljunk csak a rexizmusra, legionarizmusra, falangizmusra és egyéb, úgynevezett keresztény fasizmusokra, ahol ugyanez tisztán látható, amellett, hogy a nacionalista és szocialista kettősség is megfigyelhető. Mégis, van, hogy úgy írtok a hungarizmusról, mintha valami teljesen más és egyedi ideológia lenne, ami semmihez sem fogható, sőt többen állítjátok, hogy még magához a fasizmushoz sem feltétlenül hasonlít, ezért nem is szeretitek, ha annak nevezik. Ez igaz?

Bizonyos tekintetben igen, de ez az egyedisége nem a metafizikai térben képződik, hanem azt a specifikusan magyar társadalmi és történelmi kontextus adja. Tehát nem gondoljuk úgy, hogy konkrétan a hungarizmus lenne az abszolút Igazság, ami semmihez sem fogható, és így minden mást e vonatkozásban kell megítélnünk. Amit állítunk az az, hogy a hungarizmus az Igazság egy egyedi, a magyar élettérben kifejeződő politikai képviselte, ez pedig nagy különbség. Nyilván a sajátos nemzeti jelleg miatt más, mint a többi nemzet esetében megnyilvánuló nemzetiszocialista irányzatok, de valóban, tévedés lenne azt állítani, hogy teljesen, minden vonatkozásban egyedi, semmihez sem hasonlítható világnézetről beszélnénk. Hiszen ahogy fentebb hangoztattuk, azzal teljes mértékben egyet értünk, ha a hungarizmust a nemzetiszocialista korszellem egy gyakorlataként határozzuk meg. Feltéve ha e fogalmon alatt az emberi természet jellemvonásinak, az »Abszolútum«-nak, az »Én«-nek és a »Mi«-nek, avagy a kereszténység, a nemzeteszme és a szolidarizmus létegységét és életösszhangját értjük, ami e kontextusban a politikum széférájában megfeleltethető a korábban említett “Isteni gondolatnak” egy adott népre alkalmazva. Így ebben a vonatkozásban a nemzetiszocializmus, mint eszményi kép, az “Isten gondolata magyar kiadásban” analógia nyomán megjelenhet példának okáért a falangizmus formájában Spanyolországban, úgy mint “Isten gondolata spanyol kiadásban”. Ezért a különböző nemzetiszocialista világnézeteknél a közös, azonos jelleget adja az erkölcsi-szellemi szempontokban megmutatkozó létszemlélet, a kereszténység, a specifikus különbözőséget pedig a nemzeti eszme és szociális rend megvalósításának mivolta, amelyet az adott népre jellemző történelmi és szociokulturális környezet befolyásol. Összegezve előbbi szempontjából természetesen rokon eszméknek, gondolati szövetségesnek tekinthetők az általad is felsorolt világnézetek, míg utóbbi szempontjából a magyar jellemvonások sajátos jellege miatt, az egyediség is gond nélkül a hungarizmusnak tulajdonítható.

5. Sokan kritizálják, hogy a hungaristák múltbéli emberietlen tettei és jelenlegi gondolatai is teljesen eltérnek a kereszténység erkölcsrendszerétől, ezáltal egyfajta fanatikus szektát alkotva a katolicizmuson belül. Gondolnak itt például arra, hogy a hungaristák nemhogy például a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” elvet nem követik, de még csak meg sem kell őket dobni kővel, hogy ágyúval lőjenek az emberre. Mi erről a véleményed? Valóban mást képviseltek, mint amit eredetileg a jézusi tanok, vagy ez csak egy sztereotípia?

Ez egyértelműen annak a torzított történelemszemléletnek a hozománya, amely kivétel nélkül minden nemzetiszocialista ideológiáról, azok vélt vagy valós háborús bűnei alapján igyekszik értékítéletet vonni. Ebből kiindulva, feltéve egy “minden náci tömeggyilkos” prekoncepciót, teljes egészében a lehető legminimálisabb kritikai rálátás nélkül, a világnézeti alapokat, jelen esetben az erkölcsi tanításokat is ez alapján tévesen ítéli meg, gondot sem fordítva az elvi alapok tanulmányozására. Már csak azért is problémás ez a hozzáállás és sztereotípia, mert a közvélemény történelemi ismerete egyáltalán nem tud árnyaltan gondolkodni a téma szempontjából, és sokszor elfelejtik, vagy nem veszik figyelembe példának okáért, a teljesség igénye nélkül a következő történelmi tényeket:

1. Szálasi Ferenc volt az, aki a németek akarata ellenére leállította a deportálásokat és gettókat hozok létre.

2. a Hungarista Mozgalom egy csoportja, mely a Nemzeti Számonkérő Szék néven ismeretes számos alakalommal vett őrizetbe és adott esetben végzett is ki olyan elemeket, akik zöld ingbe bújva fosztogattak vagy gyilkolásztak (a leghíresebb példa Kun Páter, akit szintén a mozgalom tagjai tartóztattak le), a későbbiekben legtöbb esetben persze megállapítva, hogy sokan sosem voltak a mozgalom tagjai.

3. ugyanebben a vonatkozásban tudunk rá példát, hogy a mozgalom különböző sajtóorgánumok útján figyelmeztette az embereket, hogy óvakodjanak a mozgalom hatáskörével visszaélő szélhámosoktól

4. a zsidókérdés tekintetében pedig felhozhatjuk, hogy a Nyilaskeresztes Párt nem szavazta meg a zsidótörvényeket, mert azokat rossz megoldási javaslatnak tekintették, valamint a mozgalom aszemita irányultságával összhangban támogatta a zsidóság cionista törekvéseit is, egy zsidó állam létrehozásában.

A sor persze még számtalan hasonló, akár általános, akár specifikus példával kiegészíthető lenne, de ebből is látható, hogy az alapvető probléma azzal, ha a történelmi hungarizmust akarjuk kivetíteni a hungarista eszmerendszerre magára, az az, hogy ez a sokszor téves, vagy nem eléggé disztingvált történelmi ismeret már eleve egy hibás kiindulópontot jelent az értékítéletünk későbbi meghozatalában. Természetesen számos esetben el kell ismernünk a visszaéléseket és azokat a túlkapásokat, melyeket önbíráskodó egyének követtek el, sokszor sajnálatos módon nyilas egyenruhában, a hungarizmus nevében, melyeket ebben az esetben egyértelműen el kell ítélnünk, de ne feledjük, hogy a korszakban az ún. “zöld ár” jelensége alatt a mozgalomhoz olyanok is csatlakoztak, akik a legjobb indulattal sem nevezhetőek hungaristának. Továbbá visszás a hungarista gyakorlatot egy olyan történelmi szituáció szerint megítélni, amelyben a hungarizmus egy háborús kényszerhelyzettel szemben találta magát, így nem tudott valósan kibontakozni. Az ún. hadihungarizmusból végkövetkeztetést levonni az erkölcsi alapok tekintetében pedig úgy gondoljuk, hogy egy rosszindulatú tévedésre épült metódus, ami nem mellesleg hibás logikai következtetés, hiszen az adott történelmi szituációban megnyilvánuló gyakorlat, és a tértől és időtől független iránymutatást nyújtó elvi állásfoglalás két különböző szféra.

Ami a hungarizmus utóbbi, azaz elvi alapjait illeti, azon az állásponton vagyunk, hogy nincs egyetlen olyan tézisünk se, amely ne lenne összeegyeztethető a krisztusi tanításokkal, sőt ami már eleve ne azokból nőtt volna ki, így a válasz szintén tagadó. Ennek egyfelől történelmi, de másodsorban létszemléleti okai is vannak. Történelmi szempontból ugyanis a hungarista eszmerendszer, az eddigi legartikuláltabb megnyilvánulási formájában a XX. században — t.i. a Szálasi Ferenc nevével fémjelzett ideológia — az ún. anyagi alapok, és természetesen az ehhez köthető erkölcsi-szellemi orientáció tekintetében több szállal kapcsolódott a Katolikus Egyház szociális iránymutatásában megfogalmazott eszményképhez. Ez többek között megmutatkozik a Prohászka Ottokár által képviselt keresztényszocializmus örökségének felvállalásában, melynek gyökerei és főbb alapelvei a katolikus társadalmi tanítások manifesztumában, a XIII. Leó pápa által írt Rerum novarum c. enciklikában öltenek testet. Továbbá jelentkezik a hivatásrendi társadalom koncepciójának, a korporatív államberendezkedésnek akceptálásában is, amely a XI. Piusz nevéhez köthető enciklika, a Quadragesimo anno főbb gondolati hagyományaként a korszak több, a nemzetiszocialista korszellem alá többé, vagy kevésbé besorolható teoretikusánál (vö.: Salazar, Dollfuß, Mussolini) is mérvadó volt az állam- és társadalomszervezési irányelvek megfogalmazásánál. Így, mintegy értelemszerű következményként adódik, hogy az erkölcsi, illetve bölcseleti alapokat is az ezen irányultság mögött meghúzódó alapállásban kell tetten érnünk, amely leginkább a katolicizmuson belül uralkodó filozófiai nézőpontban, az Aquinói Szent Tamás tanítását követő, ún. tomista bölcseleti tradícióban fedezhető fel leginkább. Igaz, hogy ez az irányultság explicite nem jelenik meg a hungarizmus hőskorában, de érezhető, hogy a tomizmus politikafilozófiai, társadalombölcseleti és államelméleti tézisei hol többé, hol kevésbé, de bennfoglaltan, mintegy tudattalanul áthatották a hungarista világnézet egy részének princípiumai mélyén fellelhető gondolatiságot.

Úgy gondoljuk, hogy Szálasi tanításai között –  talán a népfelség elvét leszámítva, amit többek közt mi magunk is elutasítunk – nem sok olyan tétel található, ami ne lenne összeegyeztethető a krisztusi tanításokkal, vagy ezen tanításokat a legprecízebben a társadalmi és politikai életbe átültető tomista filozófiával. Sőt a két gondolati struktúra között egyfelől joggal beszélhetünk egy harmonikus összhangról, hiszen a korszakot meghatározó neonskolasztikus reneszánszba beilleszkedő katolikus bölcselők társadalompolitikai elképzelései akarva-akaratlanul is hatottak a kereszténység talaján álló politikai formációk szellemi hátterére, így a mélyen hívő, görögkatolikus Szálasi Ferencre és a hungarizmusra. De másfelől a hungarizmus definíciójából kiindulva ez az elköteleződés eleve egy szükségszerű következmény is, az ember racionális természetéből adódó azon képességnek köszönhetően, miszerint a természetes ész fényénél fogva képesek vagyunk felismerni a tértől és időtől függetlenül fennálló, az isteni örök törvényből részesedett természettörvényt. Ezáltal pedig a helyes irányultság útján járó vizsgálódó elme más-más fogalmi és formai keretek közt bár, de az igazság magvát fellelve egymástól függetlenül is eljuthat ugyanazon végkövetkeztetésre. Így, amennyiben feltesszük, hogy a hungarizmus a krisztusi igazság politikai manifesztációja a magyar élettérben, és egyaránt állítjuk azt az elmondottak alapján, hogy a hungarizmus szociálfilozófiai fundamentumát a katolikus társadalmi tanítások adják, úgy logikusan juthatunk arra a következtetésre, miszerint a hungarizmus táradalom- és politikaelmélete, valamint leginkább a tomizmus talaján álló szociológia és politika két külön úton, különböző terminológiával, de a metafizikai térben egy és ugyanazon Igazság, a krisztusi út képviseletében állnak fent. Ha mást állítanánk, akkor önellentmondásba is kerülnénk a hungarizmussal, ami a krisztusi erkölcsi világrend gyakorlati keretrendszere kíván lenni, azért mert ezt a gondolatot követve a krisztusi út az, amelynek okozata a hungarizmus, ezért minden tekintetben ez adja számunkra az egyetlen igazodási pontot. Nem kell, és nem is lehetséges tehát a hungarista politikához hajlítani a kereszténységet, ugyanis a hungarista politika már elve egy okozat, tudniillik a természetjog szükségszerű követelménye, s nem maga az ok, ami mentén társadalom-mérnökösködve magunkhoz kívánjuk igazítani a valóságot.

Erre egy egyszerű példa, hogy a hungarizmus fundamentumaként bemutatott hármas tagozódás, az emberi személy három eredettényezőjének a középpontba állítása sem kifejezetten hungarista találmány. A korábban említett Aquinói Szent Tamás már a 13. században arról beszélt, hogy az ember eredete és célja nem érthető meg a végső eredettényező: Isten, a közvetett eredettényező: a haza, és a közvetlen eredettényező: a család nélkül. Nem nehéz észrevenni a párhuzamot Isten és az »Abszolútum«, a haza, mint az emberi identitást, azaz az »Én«-t leginkább meghatározó entitás, valamint a család, mint az első természetes közösség, tehát az ember »Mi« érzetének legfontosabb társadalmi bázisa, alapsejtje között. De még tovább menve ugyanezt a felosztást a legfontosabb Krisztusi parancsolatban is felismerjük, amikor szeretetünk irányát Jézus az Úrban, önmagunkban és a felebarátainkban jelöli meg, vagyis az »Abszolútum«-ban, az »Én«-ben és a »Mi«-ben. Innen is látszik, hogy a hungarista koncepció alapjai jóval túlmutatnak a 20. századon, és konkrétan a kereszténység természeti és természetfeletti igazságaiból nőnek ki. Szálasi újdonsága ebben az esetben konkrétan az volt, hogy az emberi személy hármas irányultságát kiemelte a filozófiai antropológia területéről és világnézeti kontextusba ágyazva, mintegy kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági helyzetre is alkalmazta az emberi létet átható ezen sajátos vonásokat. Felismerte tehát az emberi természet összetettségét és sokoldalúságát, s ezt kivetítve világnézeti szintre szintézisbe hozta a lét egyetemes jellegét. Mindez azért rettentően fontos, mert ezáltal mintegy egyszerre képviseli az egymással látszólag szembenálló értékeket és köztük életösszhangot tud teremteni. Ezért van az, hogy a hungarizmus sajátos jellegéhez tartozik a nemzeteszme fontossága, de a szociális érzékenység is, sőt amint elvonjuk egyiket a másiktól, mondhatni meg is hamisítjuk az embert és így magát a valóságot is.

Illetve zárójeles megjegyzésként hozzá kell tennünk, hogy ami túlzóként hathat a hungarizmus megítélésében, és a “szekta” látszatát keltheti, az nem önmagában a keresztény tanítások mibenlétéből, vagyis a feltételezés szerint ebben az esetben azok meghamisításából származik, hanem a XXI. század közvélekedésének eltorzított és téves kereszténység-értelmezéséből fakad. Példaként hozhatjuk a szeretet vagy például a szabadság fogalmát, amit kifordítva sarkaiból a tolerancia vagy éppen a szabadosság szinonimájává degradált a modernizmus. A valódi keresztény kontextusban a szeretet ugyanis csak és kizárólag a legfőbb jó, az Isteni akart útján valósulhat meg. Ezért szeretni tehát kvázi annyit jelent, mint a szépre, a jóra és az igazra irányítani a másik tekintetét, ez pedig megköveteli az intoleranciát, valamint a bűnnel való szembehelyezkedést. De ugyanígy a szabadság eszméje is ezzel párhuzamba állítva nem a valamitől való függetlenséget jelenti, és az egyén kötetlen, szabados életét, ahol senki nem mondja meg neki, hogy mit tegyen, hanem valamire való nyitottságot, a jótól való függést, az erények kötelékét, az elfordulást a vétektől és a rossztól. Már ezen példákon keresztül is látható, hogy a teljesen más fogalmi kontextus, amely kifejezéseinket egy értékrendszerbe állítja mennyire különbözik a közvélekedés interpretációjától, ami így gyakorlatilag semlegesíti az ennek mentén felhozott sztereotípiát. Ennek a társadalmi beidegződésnek a hozománya az is, ahogy a kérdésben is elhangzott, a Hegyi beszéd fő mondanivalója nyomán létrejött közmondást gyakran a szemünkre vetik, de elfelejtik azt, hogy Krisztus nem békét hozott, hanem kardot, azt, hogy ostort fonva űzte ki a kufárokat a templomból. Nem azt mondja, hogy üljünk le azzal beszélgetni, aki megbotránkoztat, hanem hogy malomkövet kötve a nyakába vessük a tengerbe, illetve nem amellett prédikál, hogy akik nem fogadják be az apostolokat és ezáltal az evangéliumot, azokat tovább kell győzködni, hanem hogy rosszabb lesz a sorsuk Szodománál és Gomoránál. És ugyanerről a harcias mentalitásról, Krisztust útját követve, a szeretet és szabadság eredeti fogalmát őrizve számos szent is tanúbizonyságot tett. Clairvaux-i Szent Bernát mondja: “vágjatok neki, ó lovagok, bizton és rendíthetetlen lélekkel üldözzétek Krisztus keresztjének ellenségeit”, vagy IX. Szent Lajos király, aki így szólt: “A világi embernek, ha azt hallja, hogy a keresztény törvényről rosszat mondanak, a keresztény törvényt nem mással, csak karddal szabad megvédenie”. A hungarizmus nem kíván más lenni, mint a krisztusi tanítások, pusztán a modernista Egyházzal és társadalommal szemben állva, a hagyományhű irányvonalat képviselve, a militia Christi szellemét őrizve kíván irányt mutatni.

6. Milyen a viszonya a hungaristáknak a kommunistákkal a jelenben? Például volt olyan helyzet, mikor a hungarista Magyar Nemzeti Arcvonal együttműködött bizonyos kérdésekben a kommunista Thürmer Gyuláékkal. Ez elfogadhatatlan, vagy van olyan helyzet, mikor az egységben az erő elve mindennél fontosabb?

Mind elvi, mind gyakorlati szempontból egyértelműen elfogadhatatlan, sőt kifejezetten károsnak is tartjuk az effajta hozzáállást, hiszen kétségtelenül ráerősít arra a hazug hőskori és jelenkorban is fel-fellángoló sztereotípiára a hungarizmussal kapcsolatban, melyek azt az ún. zöld bolsevizmusként próbálják beállítani. Vitathatatlan, hogy az említett eset is csak alátámasztani látszik ezt a narratívát, de ne feledjük, az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az MNA-t ekkora már szétfeszítette a mozgalmon belül jelentkező, egymástól eltérő irányvonalak belső ellentéte, és az e miatt szétszakadt szervezetek 2012 után már külön utakon jártak. A kisebb, Győrkös Istvánnal maradt csoport – akik részt vettek Thürmer rendezvényén – világnézeti önmeghatározását pedig egyre inkább az ún. népiszocializmus adta, amely kisebb nagyobb párhuzamot mutat a nemzeti bolsevizmussal, s ezáltal egyre távolabb kerültek régi önmaguktól és magától a hungarista eszmerendszertől is. A vádat, miszerint a hungarizmus szociális irányultságát, az emberi természetnek a »Mi«-hez, azaz a közösséghez való viszonyát a marxi tanokból kölcsönzi és azt csupán egy nemzeti mázzal borítva tálalja, alaptalanná teszi mind a hőskorban, mind a jelenkorban a hungarizmus szocializmusának hathatósabb vizsgálata, tartalmi jellegének feltárása, mely nem csak, hogy sokat merít a keresztény társadalmi tanításokból, de szociális irányultságának gyökerei egyenesen onnan erednek. A szocializmus kifejezés a mai fülnek valóban kifejezetten problémásként hathat a hozzá tapadt negatív asszociációk miatt, de ne feledjük, hogy egyrészről a XX. század első felében a metapolitikai szférában, egyfajta nyelvpolitikai küzdelem folyt a baloldallal szemben ezen kifejezés birtoklásáért, nem csak a nemzetiszocialisták, de az Egyház részéről is. Másrészt pontosan ebből kiindulva, a fogalom gyökerét adó tartalom mögött meghúzódó elvi állásfoglalás teljesen más és más szellemi-erkölcsi princípiumok mentén szerveződött a nemzetiszocialista koreszme, illetve a kommunizmus esetében. Ezért csak és kizárólag ugyanazon kifejezés, amely két teljesen különböző gondolatkörben is megjelenik a szociális gondolkodás megnevezésére, még nem elég alap a párhuzam állítására, főleg azért, mert ahogy korábban említettük, a hungarizmus kifejezetten sokat köszönhet a prohászkai keresztényszocialista tradíciónak, illetve az Egyház társadalmi tanításait kifejező pápai enciklikák szellemi útmutatásának. Ahhoz, hogy a zöld bolsevizmus vádja mennyire nem állja meg a helyét, illetve, hogy a kommunistákkal való együttműködés elvi alapon elfogadhatatlan talán nem haszontalan, ha röviden ismertetésre kerül a hungarizmus szocializmusa, vagy ahogy mi szeretünk rá hivatkozni – elkerülve a szocializmus kifejezéséből fakadó negatívumokat – a szolidarizmus.

Ahogy a bevezetőben említettük, a hungarizmus az emberi természet jellemrajzából kiindulva, az emberi személy alapvető, elválaszthatatlan tulajdonságának tartja a közösséghez, a »Mi«-hez való viszonyát, és a klasszikus megfogalmazás szerint úgy gondolja, hogy az ember közösségi élőlény. Közösségi mivoltunk pedig maga után vonja az egymásért vállalt kölcsönös felelősséget, amely az összetartozás, az együttérzés tudatát fejezi ki az erkölcsileg jó és értékes cél szolgálatában. E társadalompolitikai alapállása, a szolidarizmus, így végső soron az individualizmussal szemben hangsúlyozza az egyén másra-utaltságát, és a közösséget nem pusztán az egyének matematikai összességeként, hanem reális valóságként felfogva elismeri annak sajátos rendeltetését és értéktudatát. De ugyanígy a kollektivizmussal szemben állva elismeri az egyén autonómiáját, és nem gondolja úgy, hogy a közösséget egy lelketlen, az emberi személyes méltóságot megszüntető masszaként kellene értelmezni. A szolidarizmus végső célja az állam közvetítő szerepében a közjó biztosítása az igazságosság erényén keresztül. Az igazságosság arra kötelez, hogy megadjuk minden embernek, ami jog szerint neki jár, de ezt a jogot csak a kötelességteljesítéssel vívhatja ki. Az igazságosság így az egyén és a közösség viszonyát szabályozva kétosztatú: egyrészt kötelezi az embereket a közösséghez való rendeltetésükből adódóan a szolgálatra és kötelezettségeik teljesítésére a közösség felé, másrészt kötelezi a közösséget is arra, hogy az ehhez szükséges minimumokat, az esélyegyenlőséget, mind gazdasági, mind társadalmi szinten biztosítsa a tagok számára, és a társadalom egészének javát figyelembe vegye. Az államnak tehát kötelessége a nemzet tagjainak megadni a lehetőséget arra, hogy összhangban az erkölcsi, szellemi és anyagi értelemben vett közjóval, képességeik és készségeik szerint kibontakozzanak. Így a társadalmi építmény hierarchikus természetét megőrizve ez a rendszer mintegy érdemelvű, meritokratikus alapon felépülve, organikusan bontakozik ki.

Ennek az elvi alapállásnak a gyakorlati megvalósulását adja a hivatásrendi társadalom és a korporatív államberendezkedés. A szolidarizmus alapját az a gondolat képzi, hogy az egyén nem önmagában áll fent, hanem folyamatosan kibontakozó, egymásra épülő közösségekbe: a családba, a népbe, a nemzetbe, a rasszba van becsatornázva. Ilyen közösség egy adott hivatásrend is, amely a társadalmat alkotó személyeket hivatásuknak, foglalkozási területüknek megfelelően csoportosítja. Az így felálló érdekképviseleti közösségek, azaz rendek, a munkásokat és munkaadókat egyaránt maguk közt tudva, közösen, a közös érdek nyújtotta kapcsolat által teremtett egységként irányítják tevékenységüket a közjóra. A funkcionálisan elkülönülő rendek gondolata szintén a keresztény bölcseleti hagyományára nyúlik vissza, amely a társadalmi rendet az egység a jól tagolt sokaságban elve alapján határozza meg. Az egységet nyilvánvalóan a közjóra irányuló erkölcsi, szellemi és anyagi értékek halmaza adja, míg a jól tagolt sokaságot a hivatásrendek jelentik, amelyek az emberek egyenlőtlenségéből fakadóan természetszerűleg hozzátartoznak az emberi természethez, magához a társadalomhoz. A rendi társadalom így szükségszerű következménye az ember társadalmi létének, amelynek megjelenése az államberendezkedés által biztosítva feltétele a szolidarizmus eszmekörének, és elengedhetetlen eszköze a társadalmi igazságosságnak, feltétele a közjónak.

Itt talán még fellelhetünk egy-két strukturális azonosságot a váz tekintetében, ami a szociál- és gazdaságpolitikát illeti (pl. többkulcsos adórendszer), de a hungarizmus monarchisztikus szellemisége a társadalom és államszemléletben jelentkezve, valamint az ezzel együtt járó transzcendencia, a monarchia szakrális jellegének következményeként már teljes egészében szakadékot állít a hungarizmus és a kommunisztikus elképzelések közé. A társadalmi valóságot átható eszményekre építve, ezen szellemiség fundamentális elemeinek, a monarchizmus elvi kiindulópontjának tekinthető a tekintélyelvűség, a hierarchia, az érdemelvűség és a legjobbak uralma, azaz az arisztokrácia, végül mindezek kapcsolata azok eredőjével, a hatalom valódi forrásával, Istennel. A természet rendjéhez igazodva a társadalmat ugyanis a hungarizmus nem egyenlőségi, hanem hierarchikus alapon képzeli el, de az imént bemutatott érdemelvűség mentén, amikor is a társadalmi igazságosság eszményén nyugvó esélyegyenlőség jegyében a teljesítmény, a tehetség és a szorgalom az ember képességeihez mérten egy átjárható hierarchikus struktúrát hoz létre. Az így kialakult társadalmi rendszer egyrészről arisztokratikus lesz, hiszen a meritokráciából fakadó organikus társadalomfejlődés szükségszerűen a legjobbakat juttatja a hierarchia tetejére, másrészről autoriter, hiszen az érdemek alapján elnyert tekintély az, amely a hierarchia tetején állva feljogosítja az ott lévőket a kormányzásra. S ez utóbbi, a tekintély, avagy az ezzel szorosan kapcsolatban álló hatalom az, amely isteni alapját tekintve létszemléleti szempontból végleg megadja a kegyelemdöfést a zöld bolsevizmus vádjára, hiszen a marxi elmélet anyagelvű filozófiai alapállása gyökeresen szemben áll egy, a hungarizmusra jellemző, a krisztusi erkölcsiséget középpontjába állító teisztikus koncepciótól. A tekintély ugyanis a végső legitimitását csak azáltal nyerheti el, ha elvezet a transzcendens tényezőkhöz, és az innen érkező igazságot érvényesíti a politikum szférájában. A népfelség elvével szemben a hungarizmus államelmélete – ebben egyébként Szálasival egyet nem érve – a minden hatalom Istentől ered elvén áll. Az állam ezért az evilági rendben egy magasabb szellemi erő valóságát testesíti meg. A szellemi elit, a kultúrahordozó értelmiség feladata az államvezetésben az, hogy egy híd szerepét töltse be, amely kapcsolatot teremt a magasabbrendű szellemi ideák és a társadalom között. Ebből ered a két kard, a természeti és a természetfeletti világrend, a trón és az oltár, azaz az állam és az Egyház, két szuverén hatalom harmonikus együttműködése. Ez az ún. integrizmus gondolati hagyománya, amely a szekularizációval szemben kiáll amellett, hogy a politikai uralomnak a társadalmi rend biztosítása mellett feladata az is, hogy az embert végső céljához, Istenhez vezesse. Ez logikusan következik az államrend hatalomgyakorlásának céljából, melynek zsinórmértéke a közjó. Ahogy már említettük a feladata e tekintetben a társadalom tagjai számára biztosítani a kibontakozás lehetőségét, nemcsak az anyagi javak tekintetében, de szellemi és erkölcsi mivoltukban is. A szellemi-erkölcsi aspektus végett pedig az állam ezen feladata természetfeletti irányultságú. A közjó szolgálta mondhatni bekapcsolja az államot az isteni világrendbe, ugyanis erkölcsi-szellemi tekintetben az ember legfőbb javát Teremtőjében kell keresnünk, tehát csak úgy tudja a közösség javát szolgálni, ha Isten akaratához igazodik. Az Egyház által közvetített krisztusi tanokat ugyanis csak az államvezetés tudja, mint társadalmi realitás hatékonyan érvényre juttatni, a gyakorlatba átültetve valósággá formálni. Az állam tehát egy olyan földi eszköz, amely végső értelmében az örökkévalóságra szegezi tekintetét, ezért óhatatlan az együttműködése az Egyházzal. A hungarizmus szolidarizmusából fakadó állambölcselete, továbbá monarchizmusa így felfogható egy, a magyar nemzeteszmére szabott integrizmusként, amely egyet jelent Krisztus társadalmi királyságának akarásával, a trón és az oltár szakrális szentségének visszaállításával.

Köszönjük az interjún való részvételt Váradi Attilának, a hallgatóknak pedig a figyelmet.

Amennyiben ti is szeretnétek egy hasonló videóban nézeteiteket, filozófiátokat, vallásotokat bemutatni, írjatok e-mailt nekünk az ideologiaktarhaza@gmail.com címre, tárgyként adjátok meg a témát, amiről beszélni szeretnétek, illetve néhány sorban vezessétek fel nekünk.

További információkért ismételten ajánljuk a videó leírását, illetve a komment szekcióban való böngészést és kérdezést.

Sziasztok!